"Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a
kézbe. Örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik
eleinte szóltak, de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani
őket. Elég volt nekik mit egymástól kaptak, szerelmüknek határt soha
nem szabtak. Élvezték a száguldást a hosszú utakon, szálltak egymás
mellet külön motoron. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha
volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,
leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell. Fekete bőrruha fekete szkafander,
fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában s
nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel. Hosszú
utakon el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak és egymásra
vigyáztak. Egymás nélkül soha nem indultak útnak, egyetlen kérése ez
volt a fiúnak. Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene, röviden tömören
az egész élete. Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de
csak addig tartott aztán kibékültek, ám egy napon minden másként
történt, nem tartották be a jól bevált törvény. Távozás előtt a búcsú
elmaradt, s mindez egy álom egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem
is látták egymást, a szülők azt hitték mindkettőnek, van más, de őket
kínozta egy titkos sejtelem az egymás iránt érzett még mindig forró
szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek, még nem békeéltek a
megsebzett szívek. Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,
kínosan teltek a napok éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket a
békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan borús éjszakán,
elhatározásra jutott a lány. Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s
szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet. Fejében megszilárdul e
hirtelen gondolat, nem is töprengett oly sokat, hirtelen gyorsasággal
be is öltözködött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna
hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhába ki gondolta
volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, föltette fejére a
fekete szkafandert. Lenn az udvaron felült a motorra, csak akkor jutott
eszébe mikor már berúgta, hogy volt egy kérése régen a fiúnak: nála
nélkül soha ne induljon útnak. Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött
képre, elővette megcsókolta s fölnézett az égre. Érezte, ha most el
nem indul szíve nyomban, meghasad, hogy mi járt ekkor a fejében
örökre titok marad. Szemében ekkor már könnyek égtek, még egyszer
jól megnézte a képet, majd visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott
ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az
álmainak élt. Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér, több volt
neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Az út szélén vén fák
sorakoztak, jó öreg barátok, jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy
párszor bejárták. A motorost egy fénysugár követte, közben egyre
több csillag kúszott fel az égre. Gondolatai már régen messze jártak
csak nézte az utat s nem, vette észre, hogy mindjárt oda ér a
felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a
sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Ebben a pillanatban az
járt a fejébe, hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe, meg nem
ölelheti kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek a szerelemnek, a boldogságnak a csodás
életnek. A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt, hogy sietett, íme
hoppon maradt. Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott, a halál
küszöbén a fiútól búcsúzott: ne haragudj rám, hogy elmegyek, de
ígérem ezután is mindig veled leszek, légy boldog, akkor én is az leszek,
emlékezz arra csak téged szerettelek. Egyetlen vércsík volt ami a
szkafander alól a szájából kibuggyant s az arcán végig futott. Ott
feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a vén fák
árnyékában.
Pontosan egy éve enne az éjszakának a fiú eleget tesz becsület
szavának. Megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már
csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a
fején ekkor már fenn volt a szkafander, lenn az udvaron felült a
motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott ugratott,
s mire az országútra kiért már csak a motorjának és álmainak élt. A
temető ott volt az országút szélén, a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdel elébe, húsz szál piros rózsát tett a fejfa
tövébe. A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel ez volt
írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED. A régi emlékek újra felkavarták, a
szívét nyugodni egy percig sem hagyták. A barátok ott álltak sorban
mögötte, fekete kendőjét a fejfához kötötte. Elindult a motorhoz a jó
öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. A temető
kapuban felült a motorra, barátai követték őt részvéttel sorba, így
emlékeztek a hajdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép
emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily
boldogok voltak, de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi, csak
egyetlen gondolat: utána menni. Könnyes szemmel a kormányt
markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas
kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor
már este volt a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák
suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában, a motor közelében, a
holdfény árnyékában.