Ostobaság

A többi gyerekkel összehasonlítva felnőttnek látszott, a karja és a keze állandóan mozgott, mintha nem tudná ellenőrizni a végtagjait. Furcsán beszélt, olyan nyelven, amelyet a második általánosban használt szavakhoz szokott fülem nem tudott megfejteni. Úgy nevetett, mint a többiek, talán egy picit hangosabban, és néha olyankor is, amikor nem volt min nevetni. A többi gyerek azt mondta róla, hogy �lassú�, �visszamaradt�, �ostoba�-ezeket a szavakat csak akkor kezdtem megérteni, és kényelmetlenül éreztem magam tőlük; mintha szűk cipő szorította volna össze a lábujjaimat.
Ezzel a fiúval kapcsolatban az a jelenet rögződött meg legjobban az emlékeimben, amikor egy óraközi szünetben a játszótéren hintáztam. Nagyon szerettem a hintázást. Miközben felfelé lendültem, a szél úgy repítette a hajamat, mint amikor esernyőt nyitnak ki, hűsítette az arcomat és a nyakamat, olyan magasra próbáltam emelkedni, hogy megrúghassam a faleveleket.
A magasból egyszerre megláttam, hogy gyerekek csoportja veszi körbe az �ostoba� fiút, kézen fogva keringnek körülötte, és énekelnek valamit.
A jelenet teljesen felkavart. Leugrottam a még magasban lévő hintáról, hogy mielőbb odaérjek a helyszínre, és sietségemben térdre estem. Ekkor láttam meg a kör közepén a nagy otromba fiút. Nevetett, nyál csorgott le az arcán, két karját le-fel lengette, és lábujjhegyen tipegett. A gyerekek egy csúfolódó mondókát skandáltak, valaki hívott, hogy vegyek részt a �tréfában�, de a látványtól szinte megbénultam, a szemeim elöntötték a könnyek. A fiú nem fogta fel, hogy tréfát űznek vele. Azt gondolta, játékban vesz részt, amitől még keserűbbnek éreztem a könnyeim ízét.
Aznap megfogadtam, hogy soha nem gúnyolok ki senkit, különösen nem, ha a gúny oka csupán az, hogy valaki más.
Az évek során sokszor láttam viszont a fiút, olyan emberek alakjában, akikre kegyetlen címeket aggattak- ők voltak a bántó tréfák alanyai, a félresikerültek, a nyomorékok, a tehetetlenek, a csúfok, a magányosak- előfordult, hogy én magam is tapasztaltam megaláztatást, amikor egyedül álltam a kör közepén.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy hű maradtam a fogadalmamhoz, de bizony előfordult, hogy kivettem a részemet olyan pletykálkodásban, amikor akiről szó volt, nem tudta megvédeni magát. Nevettem aljas vicceken, és kigúnyoltam mások öltözködését, sőt a saját biztonságomat féltettem valakinek a bőrszíne miatt. Ilyenkor legtöbbször gyorsan megbántam, ami tettem, mert kísértett a �visszamaradt� fiú emléke, amint magányosan áll a kántáló, körben forgó gyerekek közt, én pedig elég �ostoba� vagyok ahhoz, hogy ne nevessek.