A szomszéd bácsi

Meleg nyári kora délután volt. Az 5 éves Tüncsi rohant be a házba. Nagyon aranyos kislány volt szőke mindig a feje tetején összefogott hajával, elöl frufrujával, és hosszúszárú kantáros farmernadrágjával, aminek állandóan a zsebébe dugta a kezét.
-Szia anyu megjöttem! Rontott be a konyhába
-Szervusz Tüncsi, merre jártál?
-Ödön bácsinál voltam, teáztunk, meg beszélgettünk, és képzeld anyu, olyan jópofa, mert most valami baj van a szemével, és nem használja, meg állandóan repked. Magyarázta a kislány.
Anyukája viszont az „és” után már nem figyelt oda, hanem azon gondolkozott, hogy magyarázza el Tüncsinek, hogy nem lehet oda menni. Ödön bácsi két napja halt meg, de ekkora gyereknek még nem lehet elmagyarázni azt, hogy meghalt. A ház most nyitva áll, Ödön bácsinak ugyanis nincs senkije, mikor rosszul lett kihívták a mentőt, aztán a házat nem sikerült bezárni. Végül is, úgy döntött, hogy az eredeti mesét adja be, amit eddig is mondott.
-Tudod, hogy Ödön bácsi elutazott máshová, és ezért nem szabad most bemenni a házába
-Tudom! De visszajött!
-De nem jöhetett vissza!
-Miért? Ha az ember elutazik, már haza se jöhet, mi se örökre mentünk a Balatonhoz.
-Jó, de Ödön bácsi messzire utazott.
-De hidd el, hogy nem!
-Majd apu elmagyarázza, ha hazajön a munkából, de most légy szíves ne menj át, jó?
-Jó.
Megebédelt szépen, aztán kiment, játszott a kutyával. Anyukája elégedetten látta, hogy kislánya milyen szófogadó. Nekiállt a mosogatni valónak. Mikor felnézett, látta, hogy a gyerek megint rohan át a szomszédba.
-Ó ne! mondta, nem idegesen, inkább olyan fáradtan.
Átment a szomszédba, kinyitotta az ajtót. A kislány odafutott, megállt zsebre dugott kézzel, boldogan.
-Tüncs! - mondta volna az anyukája, de nem folytatta. Sikítani akart volna, de nem tudott. A kislány ott állt, a régi szomszéd előszobájában mosolyogva. Mellette Ödön bácsi. Szemgolyói, és lábfejei hiányoztak. Csak úgy lebegett a föld fölött.