NEM SZERETSZ
Nadányi Zoltán

Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.

ELMARADT ÖLELÉS MIATT
József Attila

Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tűzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
s nem is úszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?
Míg itt hadart s hazudott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a művész pörölt az elmúlással -
tanúskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

„Ha átölel a csend, Rád gondolok
De lemondani rólad most még nem tudok!
Oly nehéz megszokni, hogy nem vagy velem
Nem beszélsz hozzám, nem mondod nevem,
Nem csókol szád, nem ölel karod
boldogtalan legyek: mondd, ezt akarod?
Hogy fáj a magány: mondd, nem érzed?
Nem hiányzom egy kicsit sem Neked?
Ne mondd, hogy nem! Úgysem hiszem,
szeretned kell! Követelem.
Csak szólj egy szót! Csak mindig valamit!
Mondd, hogy szeretsz másvalakit!
Csak szólj egy szót! Ne hallgass!
Mert a hallgatás borzalmas
Lemondani arról, kit a szív szeret
Ily áldozatot ember nem tehet!
Miért van az, hogy nem szeretsz engem úgy, ahogy én Téged?
Lehet, hogy fogsz szeretni még?
Mikor engem a sírba tesznek.
Odajössz a síromhoz, és halkan mondod ezt:
Miért nem szerettelek?
Miért most jöttem rá, hogy szerettelek Téged?”

"Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! Majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt, és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj."

Hogy mondjam el

Hogy mondjam el, hogy mennyire fáj
Elszakadni némán, dacosan szótlanul,
S hogy mily kínlódva hallgat a szív
Ha már gátak nélkül tombolna vadul,
Ha annyi hazug szó után csak egyet,
Egy utolsó hangot jajdulna fel,
Hogy örökké szeret, amíg csak él
Oh mondd, hogyan mondjam el?
Hogy mondjam el, hogy te is megértsd
Mit magam sem tudok, csak üvöltve rág,
Hogy nélküled tovább én sem vagyok,
Nincs nekem jövő, nincs nekem világ
Nincs nekem hajnal, nincs nekem este,
Se pokol, se meny, se bűnös földi lét,
Se mosoly, se könny, se érzés, se hang
Csak az örökké bántó, szakító messzeség?
Hogy mondjam el, mire nincsen már szó,
E bűvös haláltáncot, hogy daloljam el,
Hogy érezd te is, mi lényemben forr,
Mi újra és újra zord életre kel.
Mit az ismerhet csak, aki hiába szeretett,
Azt a sohasem őszinte Isten Veled-et,
Melyet kimondani fájó, mert oly végtelen,
S mert önmagát tagadni a szív képtelen,
Most nem hazudom, hogy majd elfeledlek,
Csak egyetlen szót írok: Szeretlek, Szeretlek.

"Könnyeim tartom vissza, nem szabad sírnom,
Nem akarom gyengeségem mutatni.
Remegek és átfut rajtam a hideg,
Mert elvesztettem, elvesztettem a hitet!
Könnyeim kezdenek száradni arcomról,
Nem szabad a rosszra gondolnom már.
Erősnek kell lennem, össze kell szorítanom a fogam,
Hogy csöndben legyek, hogy ne ordítsam, ne áruljam el magam!"