KORNIS MIHÁLY
Levél ahhoz,aki egyedül van

Egyedül vagy.
Az sem jó, ha mások észre sem veszik ezt, de az még rosszabb, ha már suttognak róla. Karácsonykor is azért hívnak magukhoz csupán, hogy úgy látszódjék, képesek figyelni rád: "legalább szentestén legyél velünk". Vagy: "körünkben költsd el az egyik ünnepi ebédet, jó?" Esetleg: "szilveszterkor ne magadban pityizálj, mama, édesapa, drága bratyóm!" Sőt: "éjfélkor majd átszaladunk hozzád koccintani, oké?"
De te nem akarod, hogy átszaladjanak.
És ők ezt nem értik. Máris megsértődtek. Azt gondolják, talán mondják is, hogy embergyűlölő lettél, mogorva, szeretetlen. Szerethetetlen. Olvasóm, én képzelt gyermekem, azt akarom, hogy tudd, én nem így gondolom. Ismerlek, belőlem vagy, és én aztán megtanultam, hogy mi az egyedüllétben a jó. Írni másképp nem is lehet.
És ha tényleg nem vagy megsértődve a világra azért, mert te magadban élsz, valójában nem vagy társtalan. Nem azért ragaszkodsz az egyedülléthez, hogy gyászold az életedet, hanem azért, hogy együtt ünnepelhess azzal, aki van.

~ Aki egyedül van ~

Aki egyedül van, abban mindenki ott van. Éppenséggel nem magányos, aki magában tud lenni. Mikor óvodás koromban a forró fürdő után már nyolckor ágyba dugtak, és a sötét szobában magamat szórakoztatva beszéltem magamhoz, miközben ámulva nézegettem a kezemet az utcáról beszűrődő fényben, akkor jöttem rá, hát hiszen valaki hallgat engem.
Itt van bennem állandóan.
Hallja a szavam. Ahogyan én is hallom a hallgatása csöndjét. Mindig velem van, micsoda bőségben és teljességben méghozzá! De igazán csak olyankor veszem észre, hogy a folytonosan áradó, tökéletes figyelmében lebegek, akár egy sebesen úszó kis hal a tengerben, ha kinyitom magam: amikor kinyitom szívem az egyedüllétnek.

~ Elaltatni akartak - és felébredtem ~

Az magára hagyatott csak, aki máshoz nem beszél, bezárta a kapukat, és eltömte a fülét. Valakinek vagyunk, különben nem vagyunk. Honnan tudom egyébként, hogy lennék? De mikor el merem viselni az egyedüllétet, felzeng a világ. Megszólal az egész. Jelen kell lenni az elviseléséhez, az igaz; erő kell annak tudomásulvételéhez, hogy az egész életem - és mindenki akit ismerek, és minden, amit tudok - egyidejűleg válik esedékessé. Az egyedüllét csöndjében minden és mindenki egyszerre szólal meg. De én is ezerfelé tudok beszélni ilyenkor, mert a gondolatok összehasonlíthatatlanul gyorsabbak a szónál, talán gyorsabbak a fénynél is. A legnagyobb esély, mondhatom úgy is, hogy egyedülállóan csodálatos estély valakivel - mindenkivel! - magunkban lenni.
És ünnep.

~ Ne szégyelld ~

Az egyetemről kikerülve is szégyelltem még, hogy engem kivet minden közösség, osztály, bármennyire is vágyom rá, hogy magába fogadjon.
Igazán szégyelltem ezt magamban tizenhét - de az is lehet, hogy harminchét - hosszú éven át. Amíg fel nem nőttem.
Valójában ez a szégyen a magány.
Hibás gondolkodás eredménye, akár a bűntudat. Ami a lelkiismeret helyett szólal meg, elfoglalva annak a helyét. A magányérzet a magunk vállalása helyén keletkezik. Aki azt mondja magáról, hogy se kutyája, se macskája, és nincsen egyetlen barátja sem, az nem tudja, hogy mindenki egyedül van.
Már ha egyszer önmagába nézett, és önmagára ismert.
És szóba mert elegyedni azzal, aki egyedül van - benne és körülötte egyaránt. Akkor mindjárt lesz barátja is. S lassacskán ráébred, hogy valójában sosincs, sose lesz és sose volt egyedül.

~ Az orvosolhatatlan magány ~

A méregdrága vacsoraversenyeken, végeérhetetlen ivászatokban, csevegésnek álcázott hazudozásokban tenyészik. Ott van jelen, ahol két ember egymásnak csupán tárgyakat tud adni, de magából semmit. A társtalanság petárdázó hordákban tüntet az utcán elkeseredetten, saját maga ellen. Csak a bolond megy társaságba azért, hogy úgy tűnjék, nincs egymagában.
De van.
Aki egyedül van, és tudja ezt, mindent tud.

~ Veled szeretnék lenni idén is ~

Aki egyedül van. Mindenekelőtt rendet teremtek magamban, hogy tágas helyünk legyen, elpakolom az idei játékaimat, és előkészítem a jövő évi meglepetéseket. Ha én nem kukucskálhatok, te sem kukucskálhatsz.
Együtt leszünk, remélem.
De a feleségemmel együtt azért ellátogatok mindenkihez, aki meghív, és nem hazudik, amikor ezt teszi, sőt még ajándékokat is varázsolok azok számára, akik különben azt hinnék, hogy nem szeretem őket. De én magam már kevéssé örülök kintről érkező ajándékoknak. Bentről várom őket. Hogy legyen erőm, ma még nem tudom, honnan, az ünnepi asztalnál is gondolni azokra, akik nem tudják, hogy egyedül lenni a legnagyobb rang, hanem éppenséggel szenvednek tőle, akár a csapdába esett állatok. Akik úgy vannak egyedül, hogy senki sem menti meg őket egy megszálló hadsereg gyújtóbombáitól, vagy a prostitucióra kényszerített anyjuk HIV-vírusaitól. Úgy akarok ünnepelni, ahogy te szoktál, titokban azokkal, akiknek nemcsak, hogy nincs mit enniük, de már nem is panaszkodnak miatta, mivel annyira szégyellik. A lélek még többet éhezik ezen a világon, mint a test. Abban a tudatban akarok ünnepelni, hogy ma meglehetősen kevés az ünnepelnivaló. Csak reménykedni lehet, hogy ez nem lesz mindig így. De én tudok reménykedni. Szeretek.

~ Miattad tartom meg az ünnepet ~

Úgy akarok ünnepelni, hogy ők is mind itt kell, hogy legyenek bennem, vagyis benned, aki bennem egyedül van. Köszönöm neked, hogy az idén is éreztem a levegőben Mikulás bácsit éjjel, még mindig bejön. Már nem hozott semmit, de tudta, hogy várom, tehát itt szorongott a fejemnél, szuszmákolt, motyorgott a fülembe fontos dolgokat. És állítunk fát idén is, ha addig élek is. Nem azért, mintha hinnék benne, hogy a Megváltó elvégezte volna már a Földön, amit el fog, de nem is szokásból, udvariasságból.
Azért kell a fának állnia, hogy a tetejére feltűzhessem a betlehemi csillagot. A szüleim csillogó szemét látom aranyának ragyogásában, amellyel engem néztek, imádtak, pöttömnyi gyermekként, sziporkázva égő csillagszóróval a kezemben. Egyetlen gyermekük voltam, a már nem hitt. Most pedig te lettél az én gyermekem, olvasóm, aki egyedül vagy, de akit magamban érzek elpusztíthatatlanul.