Márai Sándor: „Halotti beszéd”

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” - már nem az, ami volt.
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket.
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli, oké
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet”.
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten.

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk
/Possilipo,1951.Nyár./

„A halál nem az utolsó pillanat,
Bár a szív elvész, a lélegzet megszakad.
Egy új világ ragyogja be az eget:
Furcsa, fehér, szárnyas emberek.

Az éjjel sötétjéből lassan oszlik,
Egy fénylő, alkonymosta, ködbőlszőtt világ.
A sok szép, halott álom szertefoszlik,
S új álmok ragyognak a sötétségen át.

Vágykeltette bús csodalények jönnek,
És valahol, mélyen, újjáéled a táj.
Furcsa lények: még nem láthattuk őket:
Tépnek és szaggatnak, de már semmi se fáj!

Letépik véres, összemocskolt fátylunk,
Bánatszőtte évünk, sok-sok tévedésünk,
A Végtelenben meztelenül állunk:
Elrejt a Csend. Meghaltunk és mégis élünk.

A halál nem az utolsó pillanat,
Bár szívünk elvész, a lélegzet megszakad.
Egy új világ ragyogja be az eget,
S mosolyt lát rajtunk, ki eltemet.”

„Lehet, hogy már nem jövök

Bekopog a csönd az ablakon
Lehet, hogy már nem jövök
A csillagokkal barátkozom
Ne válaszolj, ne válaszolj.

Annyi mindent láttam már
De egyre kevesebb, amit elhiszek.
Hittem a csodákban
De az amit vártam, már elveszett
Ne válaszolj, ne válaszolj.

Utolsó arcomat
Neked mutatom most kedvesem.
Elviheted magaddal
Kísérjen utadon, szerelmesen
Ne válaszolj, ne válaszolj.

Lehet, hogy már nem jövök
Bekopog a csönd az ablakon
Lehet, hogy már nem jövök
A csillagokkal barátkozom
Ne válaszolj, ne válaszolj.”

"Újra beálltam
hát a körbe.
A lábam még remeg,
de a kezem ökölbe
Szorítom, mintha lenne
Nekem is okom
még a küzdelemre.
Felemelem
most az arcom
A tollamat,
mintha a kardom
Lenne, úgy
mártom a vérbe,
Csak ne ez
legyen a vége.
Megváltozott
minden az éjjel.
A legfontosabbat
nem mondtam még el.
Mindenem
odaadom érte,
Csak addig még
ne legyen vége.
Amikor majd rám talál
És így szólít meg a Halál
"Szedd össze
pár emléked,
eljöttem végre
érted!"
és ott állok majd
behunyt szemmel,
mint aki már
szólni sem mer,
hogy el sem
köszönhettem tőled,
elpazaroltam
minden időmet,
csak ne így legyen
a vége.
Megteszek
mindent érte
egyszer majd
te is megérted,
hogy mennyire
szeretlek téged..."

Kosztolányi
Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

A szomszéd szoba

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én, én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Henry Scott Holland Kanonok

Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
Ám a halál ténye
Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél
Marjorie Pizer

Egy emlékként élsz még szívünkben,
s a gyertyák érted égnek,
szorosan lelkünkbe zárva,
őrizzük emléked..

S a szívek,
melyek most is rád várnak..
őrzik szemed,
arcodra vigyáznak..

Rólad suttog az avar,
a csillagos ég alatt,
egy örökké valóság a perc,
mely nélküled itt maradt..

S a hulló falevelek,
az őszi hideg szelek,
felénk fújják szavaid,
s a gyönyörű nevedet...

Talán a hideg miatt,
mely lelkem övezi,
a vár kapuját, mely szívemből épült,
ököllel döngeti..

S a szilárd fal
mely emlékből készült,
könnyeinktől hidd el,
idővel megszépül..

"Valahol messze, Valaha régen,
Megástak egy sírt temető szélen.
Fája elsüppedt, hantja lehorpadt,
Ki nyugszik ottan, Azt én tudom csak-
Én tudom csak.

Nem jártam arra, de odaszállnék,
Nem láttam soha, de rátalálnék.
Valami titkos erő él bennem,
Az megmondaná, merre kell mennem-
Merre kell mennem.

Te alszol ottan, Édes Jó Anyám!...
Kietlen gond közt, sivár éjszakán.-
Ha életem sorát meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be meg is könnyezem-
Be meg is könnyezem! "
Kiss József-Egy sír