„Nem volt több. Csak jött és elszaladt.

De valamit magával hozott a pillanat.

Sötétben jött, lopva és csendben

De örömfényt gyújtott két csillag-szemedben.

Hozott magával egy tétova mosolyt

S letette nálad: itt lesz az otthonod.

A jövőt hozta - a múltat kergette

S a jelenben épp a magányt temette.

Fogta a kezedet, kezembe helyezte

Nyíló virágot ültetett szívembe

Pedig nem volt - csak pillanat csupán

S mégis más lett a világ ezután.

Mert szívemben örökre megmaradt

Hisz első csókodat hozta a pillanat."

„Sóhajt kedvesen

az erdő köröttem,

Zordon fák ágai

alatt csendesen,

Elgondolkodva

lépkedek magamban,

Rőt leveleken

az őszi avarban,

Elmúlnak percek

s hosszú órák

Találgatom miképpen

lelem módját

Legszebb titkom,

hogy eljusson Te hozzád

Eléd állni, várni

szólni nem merek

Kiáltom gyáván a csendnek:"

„Éjfél is elmúlt. Sűrű a csend.

A szobában sötét honol.

Hallgatom, ahogy a kismutató

a nagy után lohol.

Nem jön álom a szememre,

hiába húzom fejemre a takarót.

Túl nagy az ágy így egyedül…

Kucorgok legbelül,

mintha most is itt lennél.

De csak várlak, várlak haza.

Várom, hogy érezzem,

ahogy minden részem

eggyé olvad veled.

Kezed óvón ölel át.

Forró leheleted a nyakamon,

meg-megborzongat.

Elringat az édes ábránd.

Lassan átúszom az álom

s az ébrenlét határán.

Csukott szemem mögött

Téged látlak.

S várlak."

„Lelked törékeny hangszer,

melyre igen vigyáznod kell.

Kényeztesd, óvd, szeresd,

hisz’ tőle szebb az életed.

Játssz rajta lágy harmóniát,

dúdold el velem a lélek dalát.

Engedd szárnyalni messze,

a távoli lélek-szigetekre,

ahol lélek lélekkel randevúzik,

szó a szóval összebújik.

Szimfóniában olvadnak egybe,

s kéz simul a tenyeredbe.

Áramlik a dallam, át a lelkeken,

megérintve szívedet, kedvesem."

„Csendben játszik a szél a fákkal,

csak az árnyék rezdül,

egy macska lopózik nesztelen

a kerten keresztül.

Ismét rám talált az éj,

az óra halkan egyet üt,

mozdulatlan fekszünk

az ágyadon együtt.

Karjaimban nyugszol,

dicső isteni szobor,

az árny játéka arcodon olyan,

mint te vagy: édes és komoly.

Szeretlek. Egy könnycseppben

benne van minden,

légy akár ember, vagy

földre szállt isten.

Nem tudom meddig leszel enyém,

most még karod féltőn ölel át,

szemem tüzében a néma válsz,

te is láthatnád."

„Beszélnék, de a hang torkomban reked

Oly sok szép szót gondoltam neked,

De csak hallgatok.

Nem akarnak formálódni a mondatok.

Bántóan néma most a csend zaja,

Itt lüktet bennem hiányod sikolya.

Szétfeszít. Kínoz. Öl.

Felkavar. Meggyötör.

Szólnék. De nem tudok.

Zavartan hallgatok,

S tűröm, hogy magához húzzon az emlék.

Öleljen, súgja fülembe; Nemrég

Még nálad voltam. Nálad, Édesem.

Boldogságtól megittasulva, részegen

Ízleltem mézédes csókjaid,

S kutattam lelked rejtett titkait.

Most távol vagy. De mégis oly közel.

A szívemben. A lelkem átölel.

Szenvedély. Ünnep. Csoda. Szerelem.

Csak Te vagy, kit akarok, csak Te vagy, ki kell nekem.

Mit érzek? Mondanám. De nincs rá szó.

Olyasmi ez, mi nem kimondható.

Mert szavakkal elmondani nem lehet,

Mily mérhetetlen a szeretet,

Mit irántad érzek.

Csak tétován nézek,

De szólni nem tudok.

Nem, nem állnak össze a mondatok.

Beszélnék, de a hang torkomban reked,

S csak annyit tudok suttogni neked;

Engedd, hogy szerethesselek."

„Csak ülök itt, és visszabámul rám a hófehér papír.

A toll a kezemben reszket, de nem ír.

Nem bír mozdulni sem.

De minek is?! Hisz úgysem

lehet azt szavakba önteni, amit érzek.

Száz sebből vérzek,

mit hiányod éles körmei szaggattak lelkemen.

Azt hiszem,

a pokol ilyen lehet.

Ilyen sötét hideg

fájdalomvihar,

mit magányom kavar.

Mi égbe emel, majd földre ejt.

Hiányzol. Egy szó. Mit is rejt?

Számtalan átvirrasztott éjszakát,

teljesülhetetlen vágy verítékszagát,

visszafojtott lélegzetet,

szégyellve elmorzsolt könnycseppeket,

kínt, mi keresztre feszített,

s elveszített,

porba hullt imákat. Könyörgést.

Hiányzol. Mintha éles kést

Forgatnának szívemben.

Hiányzol szerelmem!

Hiányzik ágyunk melege, csókod íze,

szemed selymesen simogató színe,

hiányzik az ölelésed,

nevetésed, érintésed,

tested, lelked.

Mindened."

„Amikor először láttalak Téged

Csillag-szemed ragyogva égett

Pedig csak kép volt – de maga a gyönyör

Mi minden férfit elfog és gyötör

Egy kicsi lányka nézett szemembe

Kiben egy nő volt mélyen elrejtve

Egy félénk lányka, ki szólni sem mert

S tüzes nő, ki vonz és elrettent

Ártatlan szemek, ártatlan lányka

Ki gyönyört adva gyönyörre vágyna

Aztán először láttalak Téged

Csillag-szemed ragyogva égett

Maga voltál a puszta gyönyör

Mi minden férfit elfog és gyötör

Másnak tán lányka – de nekem az élet

Ha elkap a sodra – felgyújt és éget

Perzselő szemed, táncoló tested

Mind azt ígéri – ez csak a kezdet

Behunyom szemem, akkor is látlak

Fénylő csillaga vagy a világnak

Simító kezem szemed kereste

Tenyerem kicsi arcod ölelte

Szerettem volna csókolni szádat

Szavak nélkül mondtam a vágyat

Féltem tőled – vagy tán magamtól

A bennem ébredő férfi-alaktól

Elmentem inkább – csendben és halkan

Csak szívem tombolt, ég szakadatlan

Azóta lesem, merre is lehetsz

Sorsom talán majd hozzád vezet

Nem tudom, akkor féljek vagy szeressek

Szemedbe nézve vaj’ mit is keressek

Azt a kislányt, kit először láttam

Vagy a nőt, kit benne találtam

Vagy csak a szívemből fakadó álmot

Miért cserébe adnám a világot!"