Rá nézek… Rám néz… Elmosolyodik… Csodálkozom… Nem ismerem… Mit akarhat?... Nekem jön… Elesek… Rám ordít… Mit keresek én itt?... Pont őt… A tekintetét, még akkor is, ha gyűlölettel és megvetéssel néz rám. A biztonságot adó karjait,  hosszú, kecses ujjait, domborodó izmait. Gyűlölöm… De még mennyire, hogy nem... Kegyetlen… Rettenetesen… Tudja… De én nem akarom beismerni… Kihasznál… Könyveim szanaszét hevernek… Felülök… Könnyes a szemem… Rá nézek… Rám néz… Elmosolyodik… Csodálkozom… Nem ismerem… Mit akarhat?... Nem tudom… Akarom őt… De csak kihasznál… Rám kacsint… Miért teszi?... Szenvedek… Megfordul… Elmegy… Nézek utána… Talán órákig… Talán nem… Összeszedem magam… Felállok… Otthagyok mindent…

            Felébredek… Mielőtt körbenéznék magam elé suttogom az első kérdést ami az eszembe jut.

 - Hol vagyok?

Most már kinyitom a szemem. Nem látok, túlságosan elvakít az ablakokon betörő napfény. Ablak? Hol az ablak? És csak most látom, hogy egy ablaktalan szobában fekszem. Az ajtót keresem, de az sincs. Elkeseredetten keresek valami kiutat, de nem találok. Feladom. Fázom. Betakaróznék, de nincs mivel. A jéghideg, vizes padlón fekszem. Csak a hálóingem próbál megvédeni a bénító hidegtől. Nem sikerül. A lábam görcsbe rándul. Felülök, hogy kimasszírozzam belőle. Csak most veszem észre, hogy véres a szám, mintha tele lenne harapásnyomokkal. A nyakamat is összekarmolta valami. Vagy talán ez is harapás? Miközben próbálok felülni, valamibe beleütközik a kezem. Odanézek. Mellettem fekszik Ő. Eszméletlen. Már nem érdekel a lábam. Közelebb csúszok hozzá, de még nem akarom, hogy felébredjen. Nézem gyönyörű, szőke, összekuszálódott haját, hosszú szempilláit, íves, vörös ajkait, amelyeket annyira imádok csókolni, még ha annyi fájdalommal is jár.  Kisimítok egy eltévedt hajszálat az arcából. Ő is tele van sebekkel és karcolásokkal. Hófehér bőrét elcsúfítják a hosszú, vörösen fénylő sebek. Szeretnék a lenyűgöző szürke szemeiben elveszni, de ha felébred, vége a varázsnak. Felnézek. Semmi változás. Még mindig elvakít az ismeretlen helyről jövő fény. Inkább lehajtom a fejem, hogy tovább gyönyörködhessek benne. De mikor ismét megcsodálnám a tökéletes testet, egy kegyetlen de mégis oly’ gyönyörű szempár magával ragad.

Felébredek… Minden sötét körülöttem, csak a Hold ajándékoz meg némi fénnyel. Dobog a szívem, leizzadtam.

Félek.

Körbenézek, de minden rendben van körülöttem. A többiek még alszanak.

Persze, hisz’ nemrég feküdtek le.

Az ágyamban fekszem. Vibrál a szemem. Nehezen tudok hozzászokni a sötétséghez, az előbbi vakító fény után, de hamar rájövök, hogy csak álom volt.

Olyan valóságosnak tűnt. Jó volt mellette feküdni. Kár, hogy véget ért… Túlságosan melegem van, le kellene zuhanyoznom.

Miközben kicsoszogok a szobából, a törülközőmmel együtt próbálok halk lenni, hogy senkit se ébresszek fel.

Sikerült. Kijutottam.

Ásítozva haladok végig a kihalt folyosón. Folyamatosan gyulladnak ki a fáklyák, majd alszanak el, ahogy elhaladtam mellettük. Mindenfelől méltatlankodást hallok, a képek lakói azok. Nem nézik jó szemmel, hogy éjnek-idején valaki a folyosókat rója, csak hogy megbirkózzon az álmában látottakkal. Márpedig én ezt teszem. Vagyis próbálom, de nem megy. Túlságosan élénken látom még magam előtt a jeleneteket: ahogy körbenézek, felfedezem a sebeket, és Őt.

Azok a gyönyörű szemek. Na tessék, már most sem bírom ki nélküle. Pedig a csókja. Még mindig ég a számon. A szám! Sebes. A nyakam? Nem, ott nincs semmi. Biztos álmomban haraptam meg magam.

Amikor őt néztem, és összeszorult a gyomrom a látványtól, annyira vágytam rá. És ez még mindig így van.

Hiányzik, de nem számíthatok rá. Akkor jön, amikor neki úgy tetszik. És én várom. Bármikor... Csak kihasznál. Nem bírom tovább.

Épp idejében, még a könnyeim kiszabadulása előtt elérem a prefektusi fürdő ajtaját. Bemegyek. Elvakít a fény, pedig az éjszaka közepén járunk. Nem látok senkit, de azért körülnézek. Még mindig senki. Megnyitom a kedvenc csapom, amiből méz illatú víz folyik. Nyugtató hatással van rám. Ez jót fog tenni. Bemegyek a paraván mögé, hogy megszabaduljak a ruháimtól. Magam köré tekerem a törölközőt (biztos, ami biztos). Még mindig nincs itt senki.

Nem értem. Itt csak akkor van fény, ha van valaki a helyiségben.

De megnyugtatom magam, biztos csak megbűvölték. Kihámozom magam a fehér anyagból, és ráérősen belemászok a medencébe. Tényleg jót tesz, mintha tudná mi a dolga. Kezdek megnyugodni. Megmosom az arcom, érzem, ahogy a fejembe száll a méz bódító illata.

Mintha itt repkednének körülöttem a méhek. Elképzelek magam előtt egy gyönyörű rétet, teli virágokkal. Gyerekek játszanak egymással. Olyan kedvesek. Mosolyognak, és csak mosolyognak.

 Milyen jó is volt ilyen kicsinek lenni. Semmi problémánk nem volt. Egész nap csak játszottunk.

Egyszer Anyuékkal mi is elmentünk piknikezni a közeli tisztásra. Akkor jöttem rá, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Még csak 4 éves voltam, de tisztán emlékszem mindenre. Nem messze tőlünk, az egyik padon ült egy kisgyerek a szüleivel. Furcsa ruha volt rajtuk, ezért nem tudtam levenni róluk a szemem. Már tudom, hogy csak közülünk valók voltak. Hiába voltam egy örökmozgó kislány, össze kellett szednem az összes bátorságomat, hogy játszani hívjam a kisfiút. Vince-nek hívták. Először megrémített. Így visszagondolva is elég ijesztő volt a nyerssége. Ő tudta, hogy én ki, vagy mi vagyok, és el is mondta nekem. Természetesen nem hittem neki. Aztán kénytelen voltam bevallani saját magamnak is, hogy boszorkány vagyok. Egyre többször csináltam furcsa dolgokat, amiért a barátaim kiközösítettek és elfordultak tőlem. Egyedül maradtam. Csak a tanulásnak szenteltem a gyerekkoromat. Persze ezt a szüleim nem bánták, nekik különösen tetszett, hogy ilyen okos lányuk van. Mindenkit magam mögé utasítottam az iskola első éveiben. Aztán egy nyáron megkaptam a mindent megváltoztató levelet. Alig hittem a szememnek. Persze addig is tisztában voltam a képességeimmel, de akkor végérvényesen meg is bizonyosodhattam felőle. Az első évem csodálatos volt. Barátokat szereztem, akik ugyanolyanok voltak, mint én. Rettentő jól éreztük magunkat együtt. Igazán megszerettük egymást. Kitartottunk egymás mellett, akármi is történt. Ezt bizonyította az első év vége: semmilyen akadálytól nem futamodtunk meg. De aztán kezdtem nővé érni. Egyre többször megakadt a szemem az iskolatársaimon, és egyre többször játszadoztam el egy-egy gondolattal. Most pedig már itt vagyok 16 éves, és a 6. évemet kezdtem a Roxfortban. Teljesen megváltoztam, és ezt nem csak én érzékeltem. Mondhatom azt, hogy bölcsebb lettem, és én vagyok a barátaim őrangyala. De mostanában nekem is szükségem lenne egyre. Mert félek.

Egy irtózatos koppanást hallok magam mögött. Visszhangzik, de kegyetlenül… Megrémülve hátrafordulok...

Elvesztem… Itt a vég… Én ezt nem bírom…

 - Hiányoztam? – Kérdezi egy gúnyos mosoly kíséretében. Egy szál zöld és ezüst csíkos

pizsama alsóban áll előttem.

Eszméletlen jól áll neki, de nem szabad látnia rajtam, hogy ennyire magával ragadott a látvány. Késő. Észrevette.

Inkább próbálom eltakarni magam a törülközőmmel, nem sok sikerrel.

 - Menj ki, Malfoy! – Ordítok rá hisztérikusan.

 Észrevehette a kétségbeesést a hangomban, mert látom a tüzet fellobbanni a szemében.

Na nem, nem olyan tüzet. Nem a szenvedélyét. Bárcsak az lenne… De nem kellek neki… Csak kihasznál.

 - Pedig azt hittem miattam öltöztél így ki. Igazán nem kellett volna, Granger. Nem volt elég a múltkori? – Kérdezi úgy, mint aki megnyerte a csatát.

 - Mit keresel itt? – Próbálom menteni a menthetőt. – Csak nem utánam kémkedsz? – De a kezdeti erőt már elvesztettem. Újra belezuhantam az előbbi letargiába.

 - Ne is álmodj róla. Inkább szedd össze a cuccod, és takarodj innen.

 - Valószínű, hogy eleget teszek a kérésednek. Próbálkozz a talpnyalóidnál. Igazán felfoghatnád, hogy én nem tartozom közéjük.

 - Igen, te mások közé tartozol – vigyorodik el, mint egy gonosz kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

 - Hagyj békén  – mondom, de inkább már csak magamnak.

Egyre közelebb ér hozzám. Eszeveszetten kapaszkodom a lepelbe, ami épphogy csak takar valamit belőlem.

Nem akarom… Vagyis akarom… De nem a testét, hanem Őt. Utálom… Hagyjon már végre békén… Nem fog. Addig nem fog, amíg nem értetem meg vele. Márpedig nem használhat ki engem. Én nem vagyok olyan, engem nem kaphat meg csak úgy. Térj már észhez! Hisz’ már megkapott. Nem! Én nem akarom, hogy ez legyen.

A sírás kerülget.

Legyen már vége ennek az éjszakának. Mindegy mit csinál, én csak szabadulni akarok. Jaj, ne. Közelebb jön. Mindjárt ideér. És én egy szál semmiben állok előtte. Ez nem lehet igaz. A francba. Ne, most nem akarok sírni. Előtte nem. Még a végén elhiszi, hogy tényleg akarom őt. Ami persze nem lenne túl nagy tévedés, de nem hiheti ezt. Egyszerűen nem.

 - Tudom, hogy akarsz engem – mondja olyan fölénnyel a hangjában, amit még ember nem tapasztalt. Persze kivételt képez az, aki ismeri a Malfoy-családot.

Kellett nekem ide jönni. Miért kellett lefeküdnöm aludni, miért álmodtam? Miért nem tudtam egy normális álom nélküli éjszakát eltölteni? Akkor most nem állnék itt vele szemben anyaszült meztelenül, csak egy fehér akármi takarásával. És nem néznék azokba a fagyos szemekbe, amiket úgy szeretnék felolvasztani. Nem akarok itt lenni. El akarok menni. Hagyjon már békén.

 - Hagyj békén! –  Már ordítom, és megpróbálok elszakadni a tekintetétől. Hátat fordítok neki, és a ruháimért indulok.

Utánam jön. Jaj, ne. Mit akarhat? Miért nem képes leszállni rólam?

 - Azt képzeled, ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem? – Kitörni készülő indulattal sziszegi a fülembe, amint magához ránt. Erősen szorítja a derekam. Azok a rövid körmei is teljesen felszántják a bőrömet.

Fáj. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon. Se lelkit, se fizikait. Mit gondolok? Hisz’ folyton fájdalmat okoz nekem. Ennek soha nem lesz vége. Szabadulni akarok. Nem akarok vele lenni. De! Igenis vágyom rá. Nem! Én nem rá vágyom. Csak egy érzéki, szenvedélyes fiúra vágyom. És az pontosan Ő. Nem! Nem Ő. Az nem lehet. Egyszerűen képtelenség. Fogja már fel, hogy nem kell nekem. Soha. És tudom, hogy én sem kellek neki. Csak egy bábu vagyok, akit oda rángathat, ahova akar. Nem hagyom magam. Nem adom meg neki ezt az örömet.

 - Mit akarsz tenni velem? – Mondom félelemmel vegyített elfúló hangon, amikor végigsimítja a kezét az előbb még körmeitől felszaggatott oldalamon. Érzem forró leheletét a nyakamon. Kiráz a hideg. Túl közel van. Érzem, hogy már nem sok tartja vissza tőlem, de nem válaszol.

Miért nem válaszol? Csak egy kérdés volt, egy egyszerű kérdés. Amire a megfelelő válasz az lenne, hogy... Hogy? Mi lenne az? Fogalmam nincs. Nem akarom. Mert tudom, hogy fájdalmat fog okozni. De… De… Ez így nem megy.

Kitépem magam a szorításából. Utánam kap, de csak az alkalmi ruhámat tépi le rólam. Úristen. Vigyorog. Vigyorog! Vigyorog?? Na ne. Ez nem történhet meg velem.

Gyorsan magam elé kapom a ruháimat, és befutok a paraván mögé. Hamar magamra kapom a piros, arany szegélyes selyem hálóingemet. Átkozom magam, hogy csak ez volt kéznél.

Igazán hozhattam volna magammal egy kabátot is.

Feszélyezve érzem magam. És meglátom. Már megint itt áll velem szemben, a vonásai különös nyugalmat árasztanak magukból, azonban a szemei szikrákat szórnak.

Menekülni!

Csak ez az egy gondolat zakatol a fejemben. Most bármire képes lenne. Elkezdek futni az ellenkező irányba, de az ajtó pont arra van, amerre ő is. Megkerülöm a medencét. Pont szemben állok vele. Ráérősen elkezd vetkőzni.

Mi?? Mit csinál? Mindjárt beleájulok a vízbe. Ez képtelenség. Direkt csinálja. Tudja, hogy nem tudok neki ellenállni. De muszáj. Annyi fájdalmat okozott nekem eddig. Én ezt nem akarom látni.

Elfordulok. Kár volt. Pár másodperc alatt hirtelen mellém kerül.

Hogy került ide? Eresszen már el.

 - A kérdésedre nem válaszolok. Úgy gondolom elég egyértelmű az elmúlt pár hét után.

Az a mosoly, azok a csodálatosan fehér fogak, telt ajkai. Nem akarom látni.

Lehajtom a fejem.

Csináljon velem, amit akar.

Érzem, hogy átölel.

Átölel? Magához ránt. Mint aki tudja, mit kell csinálni egy nővel. De hisz’ tudja.

Lágyan végigsimít a gerincemen, majd megállapodnak erős kezei a csípőmön. Szorosan tart. Nem akar elengedni. Én sem őt. Vágyom rá, de nem érzem teljes valójában az érintését.

De jó lenne, ha nem öltöztem volna fel. Úristen. Mik jutnak az eszembe?

Felemelem a fejem, vagyis inkább rántom. Lefejelem.

Aú, ez fáj. Úgy látom neki is. Végre én is tudtam neki fájdalmat okozni. Még ha csak véletlenül is.

Diadalittas mosoly terül el az arcomon. Észreveszi. Látom, hogy szólásra nyitja a száját, de nem várom meg, amíg felhangzik az a bársonyos, mély hangja. Másodszorra is kirántom magam a szorításából. Elkezdek futni az ajtó felé.

Jaj, csak ne essek el a vizes padlón.

Elesek.

Ezt nem hiszem el.

Megint utol ér. Vigyorog, mint mindig, de a vigyor mögött, egy másik arcot is látni vélek. Dühös. Rettentően dühös. Felránt magához és durván a falhoz nyom. Érzem minden egyes porcikáját. Úgy látom ő is az enyémet. Mélyen a szemembe néz.

Nem engedhetem meg neki, nem szabad.

Lecsap az ajkaimra, mint sas az áldozatára, csak ő nem szükségből. Direkt akar nekem fájdalmat okozni.

Fáj.

Felszakítja az este folyamán szerzett sebeimet a számon.

Vérzek. Már megint.

Egyre durvább. Már a nyelvével keresi az enyémet, de elbújt. Nem találja meg.

Csak azért sem csókolok vissza.

Megtalálta, és felolvasztotta az előbbi merevségéből. Visszacsókolok.

Hihetetlen újra átélni.

Már nem olyan durva, vagy csak én kezdek hozzászokni?

Nem tehetem meg magammal, nem engedhetem meg neki.

Kiszakítom magam a szorításából. Próbálok már sokadszorra is megszabadulni tőle, de most nem sikerül. Visszaránt abba a kis résbe, ami a fal és közte tátongott, majd újra odaszorít.

 - Hagyj békén – már szinte könyörgök neki.

 - Végre rájöttél, hogy kell beszélni egy Malfoy-jal – vigyorodik el immáron huszadszorra.

 - Nem bírom tovább – nyöszörgöm. Összeroskadok. Leülök a földre. Senki, és semmi nem tud onnan felszedni. Dereng valami, mintha valaki azt ordítaná, hogy: Rohadj meg te mocskos sárvérű, de már nem hallok semmit. Felnézek, nincs itt senki.

Mióta ülhetek itt?

Egyedül. Már elment. Szerencsére.

Szerencsére? Kell nekem, nem bírom nélküle. Vágyom rá, hiába is próbálom tagadni.

Kitör belőlem a sírás.

Tényleg ezt érdemlem? Egy egoista barmot akinek nem jelentek semmit?

Órákig ülhetek ott, nem tudom pontosan. Viszont azt igen, hogy többet nem jövök ebbe a fürdőbe.

Nem akarom még egyszer eljátszani ezt vele. Képtelen lennék ellenállni neki. Legközelebb ő sem hagyná ennyiben a dolgot, tudom. Ennyire ismerem. Legjobb lesz, ha nem adok neki okot arra, hogy megint rám támadjon.

Felkelek. Ezúttal normálisan felöltözöm. Megigazítom a ruhám, majd kilépek a folyosóra. Már kezd világosodni. Sietek vissza a klubhelyiségbe, és próbálok észrevétlen maradni, de ez nem jön össze. Már megint lebuktam. Biztos nem véletlenül. Piton áll előttem, kérdőn néz rám. Vajon mondott valamit? Nem hallottam.

 - Elnézést professzor úr, megismételné a kérdést? Nem hallottam – próbáltam szende arcot vágni, hátha meghatom ezt az örökké gonosz házvezető tanárt, de rá kell jönnöm, hogy ez képtelenség.

 - Szóval azt mondja, hogy nem hallotta a kérdésem?

 - Nagyon sajná…

 - 5 pont a Griffendéltől. Most pedig ha nem mondja meg tüstént, hogy hol töltötte az éjszakáját, 1 hét büntetőmunkát kap, Granger.

Ez a vigyor. Elegem van belőle, hogy mindenki így vigyorog. Miért nem tiltatja be senki? Törvényszegésnek minősülne, mint a főbenjáró átkok. Ez a vigyor is ugyanúgy képes egy ember lelkébe beletaposni, és megsebezni, mint bármelyik más tiltott átok. Sőt, talán még sokkal rosszabb is.

 - A prefektusi fürdőben voltam. Rosszat álmodtam, és…

 - Ó, szóval rosszat álmodott. És mégis mi volt olyan rossz, hogy egy magafajta kislányon

csak egy jó meleg fürdő tudott segíteni? – Vigyorgott kajánul.

Kajánul? Te jó ég.

 - Hát… - kezdtem volna a magyarázkodást, de pofátlanul félbeszakított.

 - Hát? Nincs semmiféle hát. Holnap délután 5-kor jöjjön a második emeleti Elkobzott Tárgyak Szobájának ajtaja elé. Ott majd megtudja, hogy mi lesz a munkája. Garantálom, hogy egy életre szóló élményben lesz része.

Elment. Itt hagyott. Már csak a suhogó fekete talárjának szélét látom, ahogyan befordul a sarkon.