Szaladok. Mérges vagyok. Mindenkire haragszom. A világra, és bárkire, aki hozzám mer szólni. Fázom. Kócos vagyok, teljesen összekuszálódott a hajam.

Nem akarom látni magam. Nem akarom, hogy akárki más is lásson. Főleg ne a barátaim. Nem tudnék a szemükbe nézni anélkül, hogy ne törne ki belőlem a sírás. Biztos tudni akarnák az okát, de képtelen lennék elmesélni nekik az utóbbi időben történteket. Nem akarom, hogy rákérdezzenek, mert akkor hazudnom kellene nekik. Nem tudok hazudni, nekik nem. Ahhoz túl fontosak nekem.

Befutok a klubhelyiségbe. Az orromig sem látok.

Minden olyan homályos. Szédülök. Mi történik velem? Sötét van… Félek… Valaki segítsen…

            Egy gyönyörű őszi napon kezdődött az egész. Már egy hete, hogy megint az iskolában voltam. Az volt életem egyik legcsodálatosabb reggele. Bárcsak soha ne lett volna vége. A nap melengető fényébe takarózva hallgattam a madarak csiripelését. Még nem akartam felkelni. A gondolataimba merülve bámultam a plafont, miközben visszaemlékeztem a Grimmauld téren eltöltött utolsó hétre, az izgatott készülődésre, a búcsúzkodásra, a felszállásra, az indulásra, és végül az érkezésre.

Elárasztott a boldogság érzete. Még soha nem voltam olyan kiegyensúlyozott, mint azon a reggelen. Szeretettel gondoltam a családomra, a barátaimra és mindazokra, akik mellettem állnak, és segítenek elérni a céljaimat. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb a világon, de amikor meghallottam a lányok mocorgását a szomszédos ágyakban, összeszedtem minden erőmet és felkeltem. Először az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam azt. Kellemesen hűvös volt az idő, a szellő meg-meglibbentette a művészien fehér csipkefüggönyt, amit aztán elhúztam, és kihajoltam az ablakon. A Nap még alig látszódott, csupán az őt körülvevő rózsa- és narancssárga színben pompázó felhők, de már minden erejével azon volt, hogy örömet okozzon nekem. A fák, az ősz jellegzetes színeiben pompáztak, a madarak még mindig énekeltek, az újszülött mókusok pedig vígan kergetőztek a birtokon található fák ágain. Elégedetten csuktam be az ablakot.

Nehogy megfázzanak a többiek.

Ráérősen felöltöztem, majd megmosakodtam. Óvatosan laza kontyba rendeztem fürtjeimet, majd belenéztem a tükörbe. Életemben először gyönyörűnek éreztem magam. Amikor készen lettem, lementem a klubhelyiségbe, és elfoglaltam a kedvenc fotelomat.

Imádok itt ücsörögni. Olyan megnyugtató.

Amikor megláttam, hogy Ron és Harry lefele masíroznak a lépcsőn, elmosolyodtam. Még soha nem éreztem magam ilyen boldognak. Felpattantam, és őrült vigyorral köszöntöttem őket. Láttam az arcukon a meglepődést, hisz’ még ők sem tapasztalták, hogy ilyen is tudok lenni. Kétségtelenül magam is meglepődtem saját viselkedésemen, de azt gondoltam, hogy mostantól egy gyönyörű, és tökéletes időszak vár rám. Tévedtem…

            Ráérősen megreggeliztünk, de sajnos nem maradhattam túl sokáig, mert még fel kellett szaladnom a könyveimért, hogy beérjek az első órára. Számmisztika volt a Mardekárosokkal. Kész rémálom. Viszonylag hamar felértem a szobába, de szerencsétlenségemre nem találtam egy normális táskát sem, amibe belepakolhattam volna a könyveket, úgyhogy kézben vittem. Amikor a harmadik emeletre értem, nekitámaszkodtam a falnak. Még senki nem volt itt rajtam kívül. Úgy terveztem, hogy még óra előtt beszélek a professzorral a jövő évi vizsgákkal kapcsolatosan, de nem volt a szobájában, ezért kénytelen voltam megvárni a többi diákot. Nem sokkal később a Mardekárosokkal együtt megérkezett a legjobban gyűlölt ember, akit valaha is ismertem. Természetesen most sem hagyta ki a már átlagossá vált szapulásomat.

 - Jöttél stréberkedni, Granger? – tette fel a már halálosan unalmas kérdést. De most nem válaszoltam neki, nem engedtem meg, hogy elrontsa a jó kedvem. – Na mi van, már vissza sem vágsz? Hol hagytad a kis virágpalántákat? – Hátrafordult a talpnyalóihoz, akik már kötelességtudóan röhögtek az idióta poénján.

 - Ne velük foglalkozz, inkább állj be a tükör elé. Az jobban áll neked.

 - Ne húzd ki a gyufát, Granger, mert megbánod.

 - Oh, igen. Tudom. Ne szórakozzak egy Malfoy-jal. Beküldöd az apád, hogy jól megátkozzon?

 - Nem. Sokkal jobban fog fájni, hidd el. – és eleresztett egy gonosz vigyort. Egy pillanatra még el is hittem, de aztán nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Csak blöfföl, nem mer semmit sem véghez vinni egyedül, a hűséges kísérői nélkül.

Nagy nehezen megnyugodtam, és megint magamra erőltettem a boldogságtól kicsattanó arcot.

Végül 10 perces késéssel, de megérkezett az általam várt személy. Beengedett minket a terembe, ahol félhomály uralkodott. Eléggé visszataszítónak tűnt a csupasz falaival, de még ez sem tudta elvenni a kedvem. Elfoglaltuk a helyeinket, és elkezdődött a másfél órás előadás. Rettentően élveztem az egészet, hiszen ez az egyik kedvenc órám.

Nem is értem, hogy unhatják a többiek a varázsvilág egyik legérdekesebb és legizgalmasabb ágát.

Amíg ezen gondolkodtam, hirtelen egy papírgalacsin becsapódására lettem figyelmes, ami pontosan az ölembe pottyant. Hátranéztem, hogy kitől érkezhetett, de senki sem nézett rám. Viszont megakadt a szemem Malfoyon.

Olyan erősen koncentrál a professzor beszédére, mint még soha. És ha jól látom, azon erőlködik, hogy el ne röhögje magát. Na… Ennyit az érzelmeink kimutatásáról kedves Draco.

Kihajtogattam, hogy elolvassam mit írt bele az a fajankó. „Óra után ne számíts semmi jóra.”

Ez aztán a szöveg, hogy oda ne rohanjak. Iszonyatosan megijedtem tőle. Csak várja ki a végét. Sikerült elterelnem a gondolataimat az előbb kapott üzenetről, és inkább megint belevetettem magam az árgus szemekkel való figyelésbe.

Még jó, hogy a kedvenc órámról senki nem tudja elterelni a figyelmem.

Ennek ellenére, már alig vártam, hogy vége legyen az órának. Úgy terveztem, hogy a következő órámig tartó szünetet a birtokon töltöm majd heverészéssel. Mindig is imádtam kifeküdni a csupasz fűbe, és kémlelni az eget, vagy csak dudorászni. Viszonylag gyorsan eltelt ez a másfél óra, de mivel óra előtt nem tudtam beszélni a professzorral, megvártam, amíg mindenki elhagyja a termet, és odamentem hozzá. Nagyon segítőkész volt, részletesen elmagyarázott mindent. Aztán természetesen megnyugtatott, mint minden tanár, akinél eddig jártam, hogy még ne izguljak a jövő év végén esedékes vizsgák miatt, hiszen addig még rengeteg időm van. Nem értem, hogy miért akarja mindenki elhitetni ezt velem, de inkább nem reagáltam rá semmit, hanem illemtudóan elbúcsúztam, és kiléptem a folyosóra. Lassan elindultam az Északi Torony felé, és a kedvenc dalomat dúdoltam. Azonban amikor befordultam a sarkon egy ismerős alak jött velem szemben. Rettentő elszántnak tűnt, és egyenesen felém tartott. Rá néztem, de még láttam amint ő is rám emeli fagyos, szürke szemeit. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és tüntetőleg a földet kezdtem pásztázni anélkül, hogy felnéztem volna. Úgy éreztem, hogy itt a vég. Iszonyatos sebességgel nekem jött, és én elestem. Először nem tudtam, hogy mi történt velem, de aztán feleszméltem az előbbi kábulatomból.

Miért tette? A fenyegetését valóra váltja? Elég gyenge próbálkozás volt. Nekem jön, és azt hiszi ezzel megijesztett?

 Nagyon fájt a vállam, egy-két könnycsepp is fájdalmas búcsút vett a szemeimtől. Rá néztem, Ő is rám. Kacsintott.

Vagy csak káprázott a szemem? Nem, nem hiszem. Ilyet nem lehet csak úgy beképzelni. Iszonyatos düh fogott el.

Hogy meri? Csak így nekem jön.. És én tétlenül várom, amíg eltűnik a szemem elől?? Na nem! Előkaptam a pálcám, és egyenesen rászegeztem. Meglepetésként érhette tettem, viszont én sem számítottam arra, hogy ilyen gyors. Egy szempillantás múlva már én is egy pálcát tartó kézzel néztem farkasszemet, és ha őszinte akarok lenni, elég gyér próbálkozás volt részemről. De ha a düh elvakít, nem lehet gondolkodni a tetteink ésszerűségén.

 - Capitulatus!  - kiáltottam el magam. Nem gondolta, hogy tényleg használni is fogom a pálcám, ezért ideje sem volt védekezni. A varázserejét rejtő fadarab szépen kirepült a kezéből, egyenesen az egyik termet rejtő ajtó elé.

Lehet, hogy túl erősen akartam lefegyverezni, ezért repült olyan messzire a pálcája. Mindenesetre, ha megmozdulok, odafut a pálcájához, de nekem esélyem sem lenne felállni, és még előbb odaérni, mint ő.

Farkasszemet néztünk egymással. Egyikünk sem nézett félre, és csak most eszméltem rá, hogy milyen gyönyörűek a szemei.

Kár, hogy ilyen befeketített lelket takarnak. És az arca, milyen tökéletes. Hogy lehet, hogy eddig még észre sem vettem? Az ő műve, ő nem mutatja meg senkinek sem az igazi arcát. Mert ő Malfoy, neki meg kell felelnie a család elvárásainak. De ha tényleg olyan, mint amilyennek mutatja magát? Nem hiszem. Ő Draco Malfoy. Az egész családja ilyen és Ő sem különbözhet tőlük… Mi történt? Hogy került ide a pálcája? Oh, ne!

Kihasználta a figyelmetlenségem, és egy mozdulattal visszaszerezte a pálcáját.

Erre való a vonzerő: elterelni mások figyelmét, hogy aztán hátba tudd támadni. Tipikusan olyan tulajdonság, amivel az összes mardekáros rendelkezik.

Felállok. Tudom, hogy nem fog rám küldeni egy átkot sem. Ráérősen összeszedem a könyveimet, amikor meghallom:

 - Invito pálca!

Kirepül a kezemből a pálcám, és egyenesen az ő kezében landol.

 - Hihetetlen büszke lehetsz magadra, de most add vissza. – ezzel elindulok felé kinyújtott karral.

 - Azt képzeled, hogy ennyivel megúszod? Képes lennél megalázni. Engem? Mocskos sárvérű. Mit képzelsz magadról? – a szemei villámokat szórtak, miközben ezeket a szavakat vágta hozzám. Megijesztett, féltem tőle. Elkezdtem hátrálni, de ő csak jött felém. Senki, és semmi nem tántoríthatta volna el a céljától, vagyis tőlem. Meg akarta bosszulni, hogy így semmibe vettem.

De ha egyszer nem érdemel más bánásmódot?

 - Csak nem félsz tőlem? Jó látni, ahogy rettegsz.  – mindezt úgy közölte velem, mint aki a kedvenc csokiját majszolja. Még mindig hátrálok, de már érzem, hogy nem sok van hátra a falig, és akkor zsákutcában leszek. Inkább taktikát váltok. Megállok, és elszántan a szemébe nézek.

Még mindig olyan csodálatosak.

Egyre közelebb ér.

Ha mással lennék ilyen testhelyzetben, azt hinném, meg akarna csókolni. De ő nem, ő nem erre használja az erejét. Nem a boldogságból merít erőt, hanem mások gyötréséből, félelméből, és ő látja rajtam, hogy rettegek tőle.

Remegnek a lábaim, de nem futamodok meg. Még mindig tartom a szemkontaktust.

 - Nem félek tőled, Malfoy. – mondtam eltökélten.

Remélem elég meggyőző voltam.

Azonban egy meggondolatlan tettemmel bizonyossá válik számára, hogy csak blöffölök. Lesiklik a tekintetem a szájára.

Milyen gyönyörű. Még soha nem láttam ilyen tökéletes ajkakat.

Teljesen magával ragadott a látvány. Csak egy pillanat volt az egész, de ez elég volt ahhoz, hogy észrevegye. Elmosolyodott. Már látom, hogy megnyerte ezt a csatát, akármi is lesz a végkifejlet.

 - Lám, lám. Mit látnak szemeim. A mindenkinél hűvösebb stréberpalánta a számmal szemezget?

 - Ne is álmodj róla. Nálad nincs hűvösebb.

 - Nana, ne sértegess. Úgy látom én vagyok fölényben. Ellenben veled, te csak remegsz, akármennyire is el szeretnéd hitetni velem az ellenkezőjét. – vigyorogta diadalittasan.

 - Ha már másban nem leled örömöd, csak a fizikailag gyengébb nők rettegésben tartásában… De sajnos megint tévedsz. Tanulj egy kis legilimenciát, és még sok mindenre fény derülhet. Talán a talpnyalóid véleményére is. Vagy neked csak az a fontos, hogy legyen aki kinyalja a …

Nem tudtam befejezni a mondandómat, mert elakadt a szavam. Na nem azért, mert megfutamodtam volna. Csak egyszerűen meglepődtem. Váratlanul ért, nem számítottam rá. Egyik pillanatban még szemben álltam vele, és szidtam, ahogy csak tudtam, a másikban meg már a hátam mögött állt, erősen szorított, és pálcát szegezett a nyakamnak.

 - Ne merészeld…  - sziszegte a fülembe, de most nem hallottam a dühöt a hangjában. A kegyetlenség vezérelte. Már szinte átlyukasztotta a bőrömet a pálcája hegyével, annyira neki feszítette a nyakamnak. Féltem, most már tényleg.

 - Mit akarsz, csak nem megölni? – kérdeztem gúnyolódva, hogy palástoljam a félelmemet.

 - Azt majd később. De így legalább nyugton maradsz.

 - Miért vagy benne olyan biztos?

De válasz helyett az eddig a derekamon fekvő kezével elkezdte kigombolni a taláromat.

Úgy látszik már gyakorolta, azért megy neki ilyen jól.

Még mindig erősen tartott, nem tudtam szabadulni. A pálcát nem engedte le, folyamatosan rajtam tartotta az egyik szemét. Moccanni sem mertem, csak vártam. Vártam, amíg befejezi a talárom kigombolását, amit valahogy le is hámozott rólam. Már csak a fehér selyem blúzom és a hozzá illő fekete rakott szoknya volt rajtam. Elkezdett derengeni, hogy mit is csinál. Eddig teljesen magával ragadott a kábulat.

 - Azt akarod, hogy észre vegyenek egy sárvérűvel? – kérdeztem, még mindig némi gúnyt magamra erőltetve, de hamar átlátott rajtam. Szokásos mosolyával díjazta a leleplezésemet.

 - Igazad van. – egy sokkal gonoszabb vigyort öltött magára. Hirtelen egy erős mozdulattal megragadta a karom, és berángatott az egyik üres terembe. Sötét volt bent. Egy ablaktalan terembe kerültünk, és csak most jöttem rá, hogy a régi SVK teremben vagyunk.

Remek ötlet, itt senki nem fog rám találni. Már vagy 10 éve senki nem használja ezt a termet. Most mit fogok tenni?

Berántotta maga mögött az ajtót, és kihasználva a pillanatnyi alkalmat, kirántottam magam a kezei közül. Elkezdtem rohanni a padok között, nem érdekelve, hogy úgyis zsákutcába jutok. Csak szabadulni akartam tőle, minél messzebbre. Mindegy, hogy mennyi időre, csak ne lássam, ne érezzem, ne halljam azt az őrjítő szuszogását. De mégis minden vágyam az volt, hogy öleljen magához. Ne olyan durván, mint az előbb, hanem szenvedélyesen, ne csak kihasználni akarjon, hanem engem akarjon.

Erre viszont várhatok. Meg akarja bosszulni, hogy oly sok éven át csak megvetéssel néztem rá, és nem tartottam semmire. Pedig most mit nem adnék egy őszinte csókjáért. Ezt soha nem fogom megkapni tőle. De mit is gondolok én róla? Eddig észre sem vettem, nem is érdekelt. Mi ütött belém? Egyik napról a másikra hirtelen kell nekem? Ez nem így működik.

Egy erős kezet érzek a derekamon. Semmit sem látok, de tudom ki az.

Ki más lehetne? Csupán ketten vagyunk a teremben.

Durván magához ránt, és úgy érzem a szuszt is kiszorítja belőlem. Idegesen a fülembe ordítja.

 - Nehogy még egyszer megpróbáld. Különben…

 - Különben…?

De már nem tudtam meg mit akart mondani, inkább csinálta. Éreztem. Borzasztóan durva volt, fájt mindenem. Undorodtam tőle, de közben vágytam rá minden porcikámmal. Hevesen a szám után kapott, és durván beleharapott. Felszisszentem a fájdalomtól, de ő csak elmosolyodott. Élvezte, hogy tőle szenvedek. Tudta, hogy mi játszódik le bennem. Tudta, hogy két dolog között őrlődöm: vagy megteszek mindent azért, hogy elmenekülhessek, vagy megpróbálom élvezni. Mind a kettő lehetőség képtelenségnek bizonyult. Az éltette, ha valakit szenvedni lát. Az már csak hab a tortán, hogy tőle szenvedek, így legalább még édesebb volt az eredmény. Elkezdtem mocorogni, de erre még erősebben magához szorított, úgyhogy inkább feladtam. Hagytam magam. Csak szabadulni akartam minél előbb, és ezt csak úgy érhettem el, ha hagyom, hogy kiélje magát rajtam. Még mindig harapott. Éreztem, ahogy kiserken a vér a számon. Fájt. Próbáltam jelezni neki, hogy megadom magam. Vette a lapot. Érezhetően visszavett a durvaságából, de még mindig nem volt az igazi.

Hogy is lehetett volna? Mindjárt megerőszakol. Nem vagyok rá kíváncsi. De majd meglátja, hogy velem nem szórakozhat.

Inkább taktikát változtattam, mint már olyan sokszor vele szemben. Visszacsókoltam. Éreztem, ahogy megdöbben, de csak még jobban beleélte magát. Az egyik kezemmel beletúrtam a hajába, a másikkal pedig a hátát simogattam, majd egyre lejjebb haladtam a kezemmel. Végül megtaláltam izmos hátsóját. Eközben ő sem tétlenkedett, kibontotta a laza kontyba csavart hajam, majd elhajolt tőlem.

Mi történt? Pedig már majdnem kezdtem élvezni.

A szemeibe néztem, és tettetett könyörgéssel meggyőztem, hogy folytatni akarom. Megint nekem esett, de már sokkal szenvedélyesebben, mint az előbb. Elkezdtem kigombolni a talárját, amit aztán jól elhajítottam magunktól. Még csak véletlenül se találja meg a sötétben. Elkezdtem az ingjével is babrálni, amíg ő az én blúzommal. Érezhetően gyakorlottabb volt nálam. Elkezdtem fázni, ahogy kibújtatott a ruhadarabból, de megérezte a didergésemet és még jobban magához ölelt, már engedve szorításán.

Hihetetlen jó illata van. Képes lennék most helyben elaludni az ölelésében, ha nem tudnám, hogy csak kihasznál.

Összeszedtem magam, kicsit gyorsítottam a tempón. Leszaggattam róla az inget. Már csak a nadrágja volt hátra, de arra is rávetettem magam, amikor eltolt magától, és kérdőn a szemembe nézett. Vagyis nézett volna, hogyha lát valamit a sötétben. De nem látott.

 - Mi ez a nagy sietség, Granger?

 - Változnak az idők. – mondtam mézes-mázas hangon, majd elmosolyodtam magamban. Már tudtam, hogy én nyertem.

Egyszerűen képtelenség, hogy legyőzzön. Jobb vagyok nála.

Megint rávetettem magam, és folytattam ott, ahol abbahagytuk. Végigsimítottam izmos hátán, a lapockáján. Teljesen magamhoz szorítottam.

Milyen kár, hogy utálom.

Egy pillanatra elváltunk egymástól, de ő nem tétlenkedett. Megcsókolta a vállam, majd a nyakamat kezdte el kényeztetni. Ahogy a leheletét éreztem tűzforró bőrömön, libabőrös lettem. Majdnem hittem is neki, de eszembe jutott, hogy még nem meztelen, tehát megint bevetettem magam, és a nadrágjából is kibújtattam. Éreztem, ahogyan kíván engem, vagy csak a női testet, aki tök véletlenül itt áll vele szemben. Kacéran én is megcsókoltam a vállát. Éreztem, hogy teljes lázban ég. Még egyszer utoljára átöleltem, hozzábújtam, és belefúrtam az arcom a nyakába.

Nem akarom elengedni, de muszáj. Meg kell tanulnia, hogy nem szórakozhat velem. Nem vagyok olyan, mint a többi csitri, akikkel csak egy-egy éjszakára futja.

Óvatosan megfordultam vele együtt, hogy én legyek az ajtóhoz közelebbi oldalon. Még mindig szorosan öleltük egymást. Szerencsére nem vett észre semmit a dologból. Csodálkoztam is, hogy a mindig éber Draco Malfoyt ilyen könnyen ki lehet játszani, amikor valami véletlenül elvonja a figyelmét.

Ez nekem csak kapóra jöhet.

Kitapogattam a lábammal, hogy hol van a kupac ruhája, amit levettem róla. Egy mozdulattal leguggoltam, felnyaláboltam az összes ruhát, ami a kezem ügyébe került, és futásnak eredtem. Igazából csak akkor eszmélt fel, amikor én már a kilincset nyomtam le. Gyorsan előkaptam az időközben a nadrágja zsebébe került pálcámat, és egy mozdulattal bezártam a terembe. Felkaptam magamra a földön heverő taláromat, majd szép komótosan összeszedegettem a széthajigált könyveimet. Mostanra jött rá szegénykém, hogy bezártam a terembe, és irtózatos dörömbölésbe kezdett.

 - Ha még egyszer a szemem elé kerülsz te mocskos ribanc, esküszöm, hogy darabokra átkozlak.

 - Persze, persze. Dühöngj csak egymagadban. Inkább azon gondolkozz, hogy fogsz onnan kijutni.

Egy mozdulattal megfordultam, majd szép lassan elindultam az Északi Toronyba, miközben a kedvenc dalomat dúdoltam.