Kinyitom a szemem, de nem látok semmit. Őrült világosság árasztja el a szobát. Megrendíthetetlen erővel tör ki a vakító fény az óriási sárga korongból. Hallani lehet az alsóbb évesek sikongatását a parkban.

Milyen vidámak, és én milyen szomorú vagyok.

Villámcsapásként hasít belém a felismerés. Eszembe jut minden, ami tegnap történt velem. Az elmúlt hetek nyomorúságai, amiket egy férfi szórakozása miatt kellett elviselnem. Tönkretett, de elérte a célját. Még most is vágyom rá, pedig miatta történt minden. Teljesen összetörtem, képtelen vagyok másra gondolni, de muszáj összeszednem magam.

Körülnézek… Egy varázslatosan tiszta szobában találom magam. Körülöttem mindenhol ágyak hevernek, némelyiken egy-egy ismert, vagy épp számomra ismeretlen diák fekszik. Felülök. Az éjjeli szekrényemen rengeteg édességet találok, de most egyiket sem kívánom. Viszont meglátok egy gyönyörű virágcsokrot kimagaslani a sok csoki, és cukor közül. A kezembe veszem, megszagolom.

A kedvencem… Imádom a hortenziát. Kellemes illata van.

Megnézem a hozzá mellékelt kártyát. Elfog a remegés. Már sírok is.

Miért történik ez velem?

Kiesik a kezemből a cetli. Kecsesen, mint a madár tolla lehull a földre. Ekkor jelenik meg a színen Madame Pomfrey, aki azt hitte véletlenül ejtettem ki a kezemből. Nagy bánatomra odaugrik az ágyam mellé, lehajol, és hangosan felolvassa, mi rá van írva.

 - „Ne felejts. Aláírás: M.” – hallom elgondolkodó hangját. Majd egyszeriben, mint aki rájött a titok nyitjára felkiált.  – Hát ez csodálatos, Ms Granger. Milyen kedves a barátja, hogy gondolt magára. És milyen titokzatos. Ki az az M.?

 - Nem tudom, de mindenesetre Ő nem a barátom – préseltem ki a fogaim között.  – Biztosan valami félreértés lehet.

Azonban tudom, hogy ez lehetetlen. Kívülről tudom az összes virág jelentését, márpedig ez nem véletlen. A hortenziát vagy szoros kapcsolatban álló barátok adják egymásnak, vagy ellenségek, akik bosszúra készülnek, és én teljes mértékig biztos vagyok abban, hogy ebben az esetben az utóbbi jelentését kell figyelembe vennem. Madame Pomfrey szerencsére elég kényelmetlenül érezte magát a jelenlétemben az előbb lezajlott jelenet után, ezért gyorsan elvégezte a szükséges vizsgálatokat, és kijelentette, hogy 3 napon belül elhagyhatom a gyengélkedőt. Az ájulást a kimerültségem okozta.

Ha ő tudná, hogy mi áll a dolgok hátterében szívrohamot kapna, az tuti.

            A tegnapi esetet még számos sokkal durvább előzte meg. Az elején még nem gondoltam volna, hogy ennyire tönkre fog tenni ez az egész. Talán mulatságosnak is tartottam, ahogyan próbálkozik a bosszúállással. Azon az estén, amikor elsőnek kerültem közelebb Dracohoz, nem tudtam elaludni. Órákig hánykolódtam az ágyamban, míg végül meguntam ezt az állapotot, és sétálni indultam. Tudom, őrült vállalkozás volt, az éjszaka közepén kimenni a hálókörletből, de egyszerűen nem tudtam megmaradni. Képtelen voltam elaludni, amikor olyan sok minden történt velem azon a napon. Nyugtalanított, hogy ennyire felzaklatott egy olyan személy közelsége, akiről azt hittem gyűlöleten kívül soha mást nem fogok érezni iránta. De ez megváltozni látszott. Próbáltam elnyomni az érzéseimet, sikertelenül. Észre sem vettem, merre megyek, csak vitt a lábam. Egyszer csak kint találtam magam a parkban, ahol aztán elkezdtem körbe-körbe sétálgatni, míg nem megpillantottam egy ismerős alakot az egyik padon. Odamentem, és szótlanul letelepedtem mellé. Magam sem tudom, hogy miért tettem. Talán, ha nem teszem meg, most nem feküdnék a gyengélkedőn idegösszeroppanás miatt. De a múlt az már csak múlt. Rám pillantott. Láttam a Hold fényében, ahogy elhúzza a száját, és szomorú tekintettel messzebb csúszik a padon. Meglehetősen furcsán viselkedik, nem erre a reakcióra számítottam. De nem szólalt meg egyikünk sem, csak néztük a tóban ezüstösen visszatükröződő Hold fényét. Néhány perc múlva úgy döntöttem, megtöröm a csendet.

 - Téged mi bánt? – tettem fel az első kérdést.

 - Nem tudom, hogy akarod-e tudni. – felelte Ron.

Szemeiben csillogott a szomorúság. Rettentően sajnáltam.

 - Azt hiszem, tudom miről van szó. De értsd meg Ron… Ez így nem lesz jó.

 - Nem, nem érted. A felét sem tudod az igazságnak. – láttam, hogy majd megszakad a szíve. Megpróbáltam átölelni, de elhúzódott tőlem. Éreztem, hogy most olyat fog mondani, ami engem is szíven üt majd. – Muszáj elmondanom, hogy egyszer megtudj nekem bocsátani.

 - Miről beszélsz? – kezdtem kicsit ideges lenni.

 - Tudod… - elcsuklott a hangja. Csak ne kezdjen itt el nekem sírni.  – Az a helyzet, hogy mi… hogy mielőtt te szakítottál velem, teljesen elkapott a hév, és… és azért érezted te is, hogy nem működik a kapcsolatunk, mert… mert… kérlek bocsáss meg. Fredék…, szóval az ikrek elvittek egy buliba a nyáron, és sokat ittam… és… és ott megismerkedtem egy lánnyal… aki rettentően hasonlított rád… és… de tényleg… nagyon hiányoztál… és a pia hatása alatt is voltam… aztán megtörtént. Én…én nem akartam, de…de…

 - Ne! Ne folytasd! Nem vagyok kíváncsi a részletekre. – próbáltam elrejteni a kétségbeesést, és a csalódottságot, de kibukott belőlem. Nem tudtam visszatartani az indulataimat. -  Hogy tehetted? Én bíztam benned. Soha nem kételkedtem a hűségedben… Erre! Pont Te!  - a sírás kerülgetett, de nem akartam gyengének tűnni előtte. Nem tudom miért, pedig már annyiszor látott sírni. De ez nem olyan nap volt, mint a többi. Most miatta sírtam, és nem tudott megvigasztalni. Most az egyszer nem.

 - Hermione, nagyon sajnálom… Én csak szerettem volna, ha tudsz róla. De… már rettentően megbántam…

 - Ne magyarázkodj, már nem kell. – egy mozdulattal felpattantam, otthagyva Ront, és hátra sem fordulva ordítottam tovább a mondanivalómat. - Nincs semmi értelme. Nem lehet rajta változtatni, és lehet sokkal jobb, hogy így történtek a dolgok – már nem tudtam, hogy hallja-e amit mondok, mert elég messze jártam a padtól. De nem érdekelt, nem fordultam vissza, hogy lássam ott van-e még. Hirtelen egy hideg kéz ért hozzá a karomhoz, ami aztán megállásra késztetett. Egy kis habozás után megfordultam, és belenéztem a fájdalomtól csillogó zöld szemeibe. Hirtelen vágytól vezérelve felemeltem a kezem, és beletúrtam a kicsit durva, vörös hajába, de ugyanazzal a mozdulattal le is engedtem a kezem.

Nem szabad elragadtatnom magam. Megcsalt! MEGCSALT! Egy ismeretlen csajjal. Ez nem az a fiú, akibe szerelmes voltam. Ő nem lett volna képes erre.

 - Ne mondd ezt, kérlek. – súgta a fülembe könyörgő hangon. – Tudod, hogy szerettelek, és még most sincs ez másképp. Képtelenségnek tűnik az életem nélküled.

 - Hagyd abba! – akartam ordítani, de csak egy halk nyögés hagyta el a számat.

Már vége van! Miért nem fogod fel? Szakítottam veled! De annyira meg akarlak csókolni.

Egy mozdulattal közelebb hajoltam hozzá, a szemeimmel enyhén izmos mellkasát pásztáztam, amit annyit öleltem az utóbbi évben, és ami most szemtelenül követelte az érintésemet.

Ne csináld ezt velem!

Nem mertem a szemeibe nézni. Aztán hirtelen felnéztem rá, és találkozott a tekintetem az övével. Nagyon régen nem voltunk már ilyen közel egymáshoz. És megtörtént. Megcsókoltam. Vagy Ő csókolt meg? Fogalmam sincs, de vége lett a varázsnak.

Úristen! Mit csinálok én itt vele? Már nincs semmi közünk egymáshoz. 3 hónapja megcsalt egy másik lánnyal! Nem akarok tőle semmit!

Ellöktem magamtól. Kikerekedett szemekkel vizslatott engem, mert nem értette miért csináltam. Én sem. Patakokban folyott a könnyem, de nem is akartam megállítani. Sírni akartam. Fájt!

Nem tudom kibírni ezt a szégyent, ezt a csalódottságot. Undorító, amit tett velem.

 - Ne! Hermione, kérlek, gyere vissza! Szeretlek! – kiáltotta utánam, miután kitéptem magam biztonságot adó karjai közül, és futásnak eredtem. Célba vettem a kastélyt, majd a klubhelyiségbe futottam, onnan pedig egyenesen fel a szobába. Irtózatos erővel csapódtam bele az ágyamba, de ez sem érdekelt. Csak el akartam tűnni a közeléből, ami olyan csábítónak bizonyult. Felültem az ágyon, és csak sírtam. A térdeim közé szorítottam a fejem, hogy valamennyire tompítsam a sírás hangerejét. Utáltam magam amiatt, hogy szakítottam vele, hogy hagytam magam átverni.

Nem szabadott volna eldobnom magamtól egy olyan fiút, akit szerettem! És Ő is szeretett engem. Miket is gondolok? Hogy szerethetett engem, amikor képes volt megcsalni? Hogy volt képes lealacsonyodni erre a szintre? Teljesen kifordult magából. Ez nem rá vall. Ő mindig olyan kedves, visszahúzódó, és ügyetlen fiú volt. Soha nem lett volna képes ilyet tenni velem. Hogy nem lett volna képes? Mégis megtette. És hogy volt mersze megcsókolni engem?? Ezt a pofátlanságot. De hiszen olyan jó volt. Úgy éreztem minden gondom megoldódott. Csak én tudok ilyen hülyeségeket gondolni. Hogy oldódott volna meg, ha egyszer ez váltotta ki belőlem a kétségbeesést? Dehogyis.. Nem ez volt a fő ok! Megcsalt! És ezt soha nem fogja tudni jóvá tenni. Ezt nem tudom neki megbocsátani. Soha!
Aznap éjjel nem álmodtam, nem forgolódtam, nem csináltam semmit. Csak feküdtem, és aludtam. Vagy nem is aludtam? Olyan gyorsan elrepült ez este. Nem is emlékszem arra, hogy egyáltalán felébredtem volna. Csak éreztem, hogy tiszta víz a párnám. Kétségtelenül a Ronért hullajtott könnyáradat miatt lett ilyen.

            Már egy hete, hogy megint az iskolában voltam. Az volt életem egyik legrosszabb reggele. Bárcsak soha se történt volna meg. Még nem akartam felkelni. A gondolataimba merülve bámultam a plafont. Visszaemlékeztem a tegnap délutánra, amikor Dracoval majdnem megtörtént a dolog.

Egyedül a lélekjelenlétemen múlott az egész, és persze azon, hogy gyűlölöm! Ha megtettem volna, akkor is ennyire ki lennék akadva Ronra? Valószínűleg, igen. De miért? Még mindig szeretem? Talán csak a kötődés miatt, ami még mindig nem csillapodott. Nehezen engedem el magam mellől az embereket. Ezért volt, olyan nehéz döntés a szakítás is. Hiába éreztem úgy, hogy szeretem, egyszerűen képtelen voltam mellette maradni. Örökösen veszekedtünk, mindent egymás fejéhez vágtunk, de legfőképp Ő. Ha mellette maradtam volna, idegösszeroppanást kaptam volna. De így? Így mi lett jobb? Semmi. Ugyanaz a hatás. Miatta érzem magam rosszul. Kifogástalan érzéke van ahhoz, hogy boldogtalanná tegyen engem.

            Összeszedtem minden erőmet, és felkeltem. Óvatosan megkerestem az aznapi ruhámat, amit aztán a fürdőbe osonva magamra kaptam. Direkt kerültem a tükörrel való találkozást, de véletlenül mégis megpillantottam magam benne. Csúnya voltam. Óriási piros karikák a szemeim körül, összekuszálódott haj, a sírástól kipirosodott arc, sebes száj (amit persze Malfoynak köszönhetek). Megint elsírtam magam.

Én így nem akarok órákra menni. Mindenki kiröhögne. Nem akarom megint átélni ezt a szörnyűséget. Épp elég volt kivárni az első 3-4 évet, amíg leálltak a külsőm kifigurázásával.

Bementem a szobába, a lányok már készülődtek. Amikor kiléptem az ajtón minden szem rám szegeződött. Eltámolyogtam az ágyamig, majd leroskadtam rá. Odacsoportosultak körém, majd mindenki egyszerre sikoltott fel. Tudni akarták, hogy mi a bajom. Csokival kínáltak, mert az állítólag megnyugtat. Megint elkapott a fojtogató sírás. Nem tudtam abbahagyni. Ültem az ágy szélén, a tenyerembe temettem az arcom, és megállás nélkül potyogtak a könnyeim. Lehetetlenségnek bizonyult akár egyetlen szót is kinyögni, anélkül hogy a hangom el ne csuklott volna, úgyhogy egy idő után feladtam a szomorúságom okának felvázolását. Lassan a kismutató elérte a 8-ast, vagyis elérte volna, ha a varázsvilágban használnak ilyen hasznavehetetlen mugli tárgyakat, mint az óra. Tehát elkezdődött az első óra, a szobatársaim pedig szép lassan elszállingóztak az órákra. Teljesen egyedül maradtam.

A magány fojtogatóan hatott rám. Talán még órákig ültem összeroskadva az ágyamon, amikor elhatároztam, hogy akármennyi erőre is lesz szükségem, összeszedem magam, és lemegyek a gyengélkedőre igazolást kérni a mai napra. Minél hamarabb akartam eljutni oda, ezért a rövidebb utat választottam, hogy még véletlenül se akadjak össze olyanokkal, akiket most a hátam közepére kívánok. A rövidebb út, a szeszélyességükről híres lépcsőket takarta, amik ha olyan kedvükben voltak, gyorsan eljuttattak a kívánt helyiséghez. Ma viszont megérezhették pocsék hangulatomat, és ők is magukra öltötték. Még csak véletlenül sem arra vezettek, amerre menni akartam. Ezért amilyen gyorsan csak tudtam a hátam mögött hagytam ezeket az átkozott lépcsőket, és megpróbáltam kitalálni, hogy hol is járhatok. Valószínűleg, valahol az alagsor környékén, mert nem láttam sehol sem ablakot. Remélem, nem a mardekárosok hálókörletéhez jutottam. Amikor épp az egyik kihaltnak tűnt folyosón botorkáltam, egyszer csak meghallottam egy cipő tompa kopogását a márványpadlón. Nem mertem megfordulni, ezért inkább gyorsítottam a tempón. Az ismeretlen is automatikusan gyorsított. Elkezdtem futni, nem akartam bajba keveredni ilyen állapotban. Tudtam, hogy jó nem sülhet ki belőle.

A szomorúságom szép lassan átváltott dühbe, majd keserűségbe. Vágytam valaki védelmező öleléseire. Azt viszont én sem tudtam, hogy kiére. Ő is elkezdett futni, majd amikor már meguntam a névtelen kergetőzést hirtelen megálltam, és megfordultam.

            Megtorpantam. Erre számítottam a legkevésbé. És mégis erre vágytam. Nem tudom miért. Talán az átélt szenvedély miatt. De tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok tőle, az ellene elkövetett tetteim után. Lesütött szemeimet lassan ráemeltem.

 Találkozott a két különböző tekintet egymással. A pillanatnyilag elrejtett melegség, a barna szemek mélyén ott fürkészték a jéghideg, de annál több szenvedélyt sugalló ezüstszürke szemeket. Egyikük sem jött rá, hogy mi változott meg a másikban. De erre nem is volt semmi szükség. Egymásra vágytak csupán. Különböző okokból. A lány nőnek akarta érezni magát, a fiú pedig igazságot akart szolgáltatni a maga gyengéd, de mégis kegyetlen módján. Meg volt a terve, és úgy látszott sikerül véghez vinnie. Egy szó nélkül egymásnak estek. Már mind a ketten epedve várták ezt a pillanatot, nem volt szükség egyetlen szóra sem. Most csak ketten léteztek. Akármi is volt az igazi ok, amiért ez történt, egy röpke órácskára elfelejtették.

Megcsókolt. Megint. Úgy örülök most neki. Csak Ő tud megmenteni a külvilágtól. Szükségem van rá, akármennyire is gyűlölöm.

A már szinte szokásossá vált mozdulatokkal kezdtük. Elkezdtem kigombolni a talárját, amit lehajítottam a földre (minden hátsószándék nélkül). Észrevette a hevességem, de nyugalomra intett.

Tipikus… Nem szereti, ha átveszik az irányítást. De nem baj. Ha ennyire fontos neki…

Kívántam. Mindennél jobban, de inkább abbahagytam mindent. Megálltam, és ránéztem. Szorosan átölelte izmos karjaival a derekamat. Semmi másra nem vágytam jobban, mint így maradni örökre. Beletemettem az arcomat a nyakába, és elkezdtem pityeregni.

Miért csinálja ő is ezt velem? Vágyom rá. De nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet ebbe belevágni. Ha elkezdem, már nincs visszaút. Csak azt szeretném, ha szeretnének.

A szőke fürtökkel rendelkező fiú azonban megérezte Hermoine szomorúságát, és ráhajtotta a fejére a fejét. Így álltak nagyon sokáig, egészen addig, amíg a lány meg nem nyugodott. Akkor azonban a lány úgy döntött folytatja, amit elkezdtek. Ránézett a fiúra, és hevesen megcsókolta.

Még soha nem kaptam ilyen őszinte csókot. Akarom őt! És ha csak meg akarja bosszulni a tegnap délutánt?

Elhajoltam csábító ajkaitól, és elkezdtem fürkészni az arcát. Hátha találok egy árulkodó jelet. De nem! Megnyugodtam.

Megint lecsapok édes ajkaira. Óvatosan elkezdem harapdálni előbb a felső, majd az alsó ajkait. Közben ő sem tétlenkedik. Érzem egyre fokozódó vágyát. Elkezdünk hátrálni, majd érzem a hideg falat a hátam mögött. Erősen neki nyom, és szorosan hozzám simul. Nem mindennapi érzés kerít hatalmába.

Vágyom rá, mint Micimackó a mézre /J/.

Most már határozottan ő irányít engem. Egy pillanatra elszakadunk egymástól.

 - Ne itt. Nem akarom, hogy megzavarjanak minket. – súgta elfúló hangon a fülembe, ahol egy pillanattal később már csak a szenvedélytől izzó nyelvét éreztem. Óvatosan végigharapdálta a fülem, majd az arcom, aztán már amúgy is forró nyakamon éreztem tüzes leheletét.

 - Akkor mire várunk? – nyögöm az előbbi kábulatból kiszabadulva.

 - Nem akarom abbahagyni. – leheli bele a számba, miközben megint szabadjára engedjük szenvedélyünket.

 - Folytathatjuk. – Mélyen a szemébe nézek, és úgy mondom, így tanúbizonyságot téve állításom igaz voltáról.

 - Jó. – azzal megragadta a karomat, és behúzott az egyik ajtó mögé.

            Fura, sötét szobába kerültünk. Nem volt bent semmi, csak egy régi, elhasználódott asztal a falnak tolva. Kézenfogva elsétáltunk oda, majd felültem a padra. Így még jobban fölém magasodott. Átöleltem a derekát, és a mellkasára hajtottam a fejem. Hallgattam szíve minden egyes dobbanását, ami kénytelen-kelletlen is nyugalmat erőltetett rám. Ezután lassan elengedtem, és nekiláttam az ingje kigombolásának. Viszonylag gyorsan ment. Amikor befejeztem, elkezdtem csókolgatni izmos mellkasát, majd a hasát. De ő elkapott, és a száját egyenesen az enyémre irányította. Eddig nem ismert szenvedéllyel csapott le rám. Gyorsan megszabadult a blúzomtól, majd a szoknyámat is lehámozta rólam valahogy. Már csak fehérneműben ültem előtte, amikor megéreztem a kitüremkedést a nadrágján. Elmosolyodtam, és bennem is feléledt az eddig elfojtott vágy. Kigomboltam a nadrágját, aztán végtelennek tűnő lassúsággal kibújt belőle. Hogy húzza az idegeimet, egy oldalmosoly kíséretében rám pillantott, eltávolodott tőlem, majd szépen, lassan leterítette a talárját a földre, majd az enyémet is rá helyezte, és újra csak rám koncentrált.

Végre.

Elém lépett, majd megfogta a combjaimat, amiken először végigsimított, majd alám nyúlt, és felkapott. Óvatosan az ideiglenes ágyra rakott, majd fölém telepedett. Mint egy keselyű, úgy csapott le ajkaimra. Csak rám figyelt (még jó, hiszen nem volt senki más a teremben). Élveztem. Tagadhatatlanul kívántam, mint még soha senkit.

Ez hihetetlen. Itt fekszem egy elhagyatott szobában életem szinte legnagyobb ellenségével, és éppen… éppen arra készülünk. De nem akarom abbahagyni. Érzem, hogy szeret. Szeret? Nem... az képtelenség. Egy Malfoy nem szeret. Senkit! Soha! Nem érdekel! Kellek neki, és jelenleg ez a legfontosabb. Ha kihasznál, akkor is érezni akarom minden porcikáját. Meg akarom szerezni őt! Nem vethetek véget ennek a gyönyörű napnak. Gyönyörű? Hisz Ron megcsalt! Megcsalt, az akit a világon legjobban szeretek. Szeretek? Nem is szeretem. Akkor most nem Draco ügyködne a melltartómmal. Ezzel a gondolattal meg is győztem magam. Malfoy ezután sikeresen eltávolította az útból a zavaró ruhadarabot. Immár teljesen meztelenül feküdtünk egymáson. Majd ránéztem, és némán bólintottam. Óvatosan belémcsusszant, majd felszisszentem a pillanatnyi fájdalomtól. Nem tudtam behódolni a fájdalom akaratának, mert rátapadt a számra. Éreztem, hogy nem akar elszakadni tőle. Azonban egyre durvább lett. Erősen harapta az alsó, majd a felső ajkamat. Újra felszakadtak az általa ejtett sebek, amikből kibuggyantak az első vércseppek. Eközben ütemesen mozgott rajtam. Nem tudtam élvezni. Durva, és kegyetlen volt. Tudta, hogy nekem fontos az első alkalom, és bár nem azzal történt meg akit szerettem, tökéletesnek akartam érezni. De ő tönkretette. Kegyetlen volt. Amikor végzett a dolgával, feltápászkodott.

 - Miért tetted ezt? – kérdeztem könnybe lábadt szemekkel.

Elmosolyodott.

Ez a mosoly… Utálom… De mégis szeretem. Olyan vonzó, és szexi. Még most is akarom őt. Én ezt nem hiszem el. Hiszen nyilvánvaló, hogy csak kihasznált. Miért?? Minden nyomorult pasi csak kihasznál engem. Ron egy másik lánnyal fekszik le helyettem, Draco pont, hogy velem fekszik le. Az, aki fontos lenne nekem nem akar engem. Viszont életem fő ellensége így akar bosszút állni rajtam. Ki érti ezt? Szálljon le rólam mindenki. Nincs szükségem senkire.

 - A bosszú édes is tud lenni. És ha akarod, ha nem, ezzel még nem egyenlítettem. Úgyhogy készülj fel. Garantálom, hogy nem fogsz unatkozni. – súgta a fülembe, miközben végigsimított a combomon. Egy mozdulattal megmarkolta az arcom, erősen maga felé fordított, és egy amolyan én-vagyok-a-férfi csókot adott. Majd elszakadt tőlem, felöltözött, úgy hogy rám se nézett. Megfordult, és kiviharzott a kopár teremből.

            Egyedül vagyok. Már megint. Még mindig. És leszek is. Nem fog megváltozni. Csalódnom kellett. Egyedül?! Mit is jelent ez valójában? Fizikailag, vagy szellemileg egyedül? Jelen pillanatban talán mindkét eset igaz rám. Úgy érzem senki sem szeret. Miért tettem meg? Ha valamire is tartom magam, akkor nem adom magam oda egy ismeretlen fiúnak. Fiúnak? Már kész férfi. Olyan teste van, amiről a többi srác álmodni sem mer. Pedig csak 17 éves. Mikor szokott edzeni? Kit érdekel?! Nem akarok ezen gondolkodni. Nem érdemli meg. Aki ilyen aljas tettre képes… Volt szíve csak így lefektetni, és elhitetni velem, hogy tényleg számítok neki valamit. De hisz’ nincs is szíve.

Összeszorult a torkom.

Már megint sírok. Vagy még mindig? Nem tudom, és nem is érdekel. Fázom.

Betakaróznék, de nincs mivel. Felülök. Megkeresem a ruháimat. Felöltözöm. Kinyitom az ajtót. Kilépek. Úgy érzem, megváltozott minden. Ez egy új élet kezdete. Jó vagy rossz? Nem érdekel. Majd kiderül.