Rohadék. Így kihasználni. Ehhez bezzeg ért a nyomorult fejével, a gyönyörű szőke fürtjeivel, hibátlan, fehér bőrével, szexin nagy orrával, izmos testével, elegánsan laza stílusával. Kegyetlen. Miért teszi ezt velem? Utálom a férfiakat, mindegyik csak kihasznál. Azt hiszik magukról, hogy bármit megtehetnek velünk, és mi nők képesek vagyunk megalázkodni előttük csak azért, hogy felkeltsük a figyelmüket. Szerintük ők választanak közülünk, de ez nem így van. Éljék ki magukat és utána válasszanak minket, az igazi értékeket. Viszont, ha nem leszek olyan, mint a többi lány, akkor senkinek sem fogok kelleni. Csak kihasználnak. De ha nem foglalkoznék ezzel, és minden egyes szembejövőnek felkínálnám magam, és úgy öltöznék, mint egy mugli kurva, akkor boldog lennék? Nem! Draconak úgy sem kellenék, talán csak annyira, mint most. Nem érdekel… Hagyjanak békén, ahányan csak vannak. De nem akarok elszakadni tőle, kell nekem, amíg nem érzem, hogy én is kellek neki minden szempontból. Ha most feladom, soha nem leszek boldog. Akkor sem ő a boldogságom kulcsa. Nem lennék mellette boldog, tudom. Akkor ki lenne a megfelelő férfi? Ron megcsalt, pedig mindenem odaadtam volna érte. Amikor szakítottam vele, azt hittem átértékeli majd magában a dolgokat, de nem! Ő, a megtestesült makacsság. Csak ezért nem kért tőlem bocsánatot a folytonos veszekedések után, és én így már nem bírtam tovább mellette. Nem éreztem magam nőnek, amikor vele voltam, pedig pont erre lett volna szükségem. Viszont szeretett. A maga módján biztosan. Csak ez magyarázza azt, hogy néhány napja bevallotta a bűnét. Hatalmas lelkierőre volt ehhez szüksége. Ezért az egyért becsülöm, de nem bocsátom meg neki. Soha! Majd. Egyszer. Talán... Hagyjon ő is békén! Egy barátra van szükségem. Ginny! Hol lehet?

Felpattantam, kirúgtam az ajtót. Nagy csattanás, egy kiáltás, és több tompa puffanás. Merlinre! Parvati! Egy elnyomott sikoltást hallattam. A kezem a szám elé kaptam, és lerohantam a lépcsőn. A csigalépcső alján találtam rá, ahol a falnak támaszkodva próbált felállni, miközben az orrát, és a fenekét fájlalta.

 - Ó, Istenem! Úgy sajnálom, csak hirtelen eszembe jutott valami, és siettem. – kezdtem a magyarázkodást, de amikor meghallottam a belőle kiszakadó nevetést, abbahagytam, és én is felszabadultan vele nevettem. Közben segítettem neki felállni, és lekísértem Madame Pomfreyhez. Ott kellett maradnia egy kicsit, amíg előállítja számára a fájdalom elleni orvosságot, ezért egyedül indultam vissza a klubhelyiségbe. Út közben elkezdtem dudorászni, és néha betoldottam a lépések közé egy-egy sasszét is. A falakon a festmények lakói többnyire mosolyogtak a pillanatnyi boldogságom láttán, de voltak olyanok is, akik szemöldökráncolva és fejcsóválva sustorogtak a szomszédjaikkal. Azonban nem tudtam sokáig felhőtlenül örülni, mert egy nemkívánatos személy megzavart.

Láttam, ahogy befordul a sarkon suhogó, fekete talárjával és jéghideg szemeit rám emeli. Már megint ez a vigyor.

Elkezdenek remegni a térdeim. Rám tör a hányinger az utálattól.

Jön. Hozzám. Nem volt még elég? Mindenem odaadtam neki, amim csak volt.

Hátrálok, de észre sem veszem, és már a falhoz is szorít. Csak a mellkasával ér hozzám, de azzal is teljesen nekem nyomódott. A kezeit a falon nyugtatta, a fejem mellett. Elfordítottam az arcom, hogy addig se kelljen rá néznem, de tudtam, hogy ezt nem fogja engedni. Nem tévedtem: egyik kezével elengedte a falat, megmarkolta az államat, és maga felé fordította. Nem akartam rá nézni, de nem tudtam mást csinálni. A szemeit próbáltam elkerülni, ezért a száját kezdtem vizslatni.

 - No lám, elragadott a hév, Granger? Az önfegyelméről híres stréberkisasszony az ellene elkövetett bűnök után is kíván engem? Na szép! Ennyire vonzó lennék?

 - Fogd be, Malfoy! Nem akarlak! Tűnj el a szemem elől!

 - A remegő lábad, és a könyörgő szemeid nem ezt sugallják. Ne is próbálkozz.

Egy mozdulattal közelebb hajolt hozzám. Azt hittem meg akar csókolni, de az utolsó pillanatban elfordult, és a fogaival szenvedélyesen, de mégis durván végigsimított a fülemen. Elhajolt, majd az egyik hajtincsemmel kezdett játszadozni, miközben fagyos szemeivel engem fürkészett. Alig kaptam levegőt, talán a rám nehezedő súly miatt, vagy a csalódottságtól. Ezt ő is észre vehette rajtam, mert újfent elvigyorodott, majd elengedett. Ellökte magát a faltól, megfordult, és elindult arra, ahonnan jött. A válla fölött, azért még hátraszólt:

 - Ne is álmodj rólam, Granger.

Micsoda? Hogy képes így megalázni?

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve utána futottam. Nem érdekelt, hogy ezzel elárultam magam, hogy bebizonyítottam neki azt, hogy kell nekem, és hogy nem viselem el tovább a megaláztatásait. Nem érdekelt semmi.

Ezt nem hagyhatom.

Amikor utolértem, megragadtam a karját, megfordítottam, és egy bazi nagyot lekevertem neki úgy, hogy még a kezem is belesajdult a fájdalomba. Csak most néztem körül: a két folyosót összekötő beugróban álltunk, ahol vagy 20 diák meredt ránk kikerekedett szemekkel. A Mardekárosok többsége döbbent arckifejezését düh váltotta fel, a Griffendélesek pedig elismerő pillantásokkal jutalmaztak. Hamarosan elhangzottak az első üdvrivalgások, amik hatására én is megengedtem magamnak egy mosolyt. Pár pillanat múlva ez a mosoly az arcomra fagyott a nekem szegezett pálcának köszönhetően, aminek a gazdája dühtől eltorzult arccal bámult rám. Nem sokáig tétlenkedett. Időm sem volt reagálni rá, mert rögtön elhangozott az első átok.

 - Obstructo! – kiabálta Malfoy.

Hatalmas puffanással földet értem a szemben lévő fal előtt. Amikor feleszméltem megpróbáltam felállni, de visszaestem. Malfoy tábora hangosan felnevetett próbálkozásaim láttán, de nem sokáig tudtak felhőtlenül örülni sikertelenségemnek, mert Griffendéles diáktársaim pálcáival kerültek szembe. Közben a tömegből odarohant hozzám Harry, aki felsegített. Nehezen tudtam csak felállni, mert fájt mindenem, a karom valószínűleg eltörött. Amikor biztonságba helyezett, otthagyott és ő is pálcát rántott. Malfoy őszinte undorral bámulta Harryt, és a házunk tagjait, amint egy emberként kiálltak mellettem. Egy pillantás erejéig találkozott a tekintetünk, de aztán hirtelen felhangozott egy kiáltás.

 - Stupor! – hallottam Harry hangját. Egy pillanat múlva pedig a szőkeség már a földön feküdt előremeredt szemeivel.

 - Merlinre, Harry! Miért csináltad ezt? – ordítottam a fiú felé, de ebben a pillanatban egy seregnyi tanár kerített körbe minket. Piton dühös pillantásokat küldött felénk, amikor elhaladt melletünk, majd letérdelt az ifjabb Malfoy mellé.

 - Még él. – mondta szűkszavúan. Egy pálcalegyintéssel egy hordágyat varázsolt a fiú mellé, majd elmormolta a megfelelő varázsigét, amivel rálebegtette a fiút, és elvitte a gyengélkedőre. McGalagony odalépett hozzám, nem volt túl jó kedvében.

 - Jól van, Granger? – kérdezte idegesen.

 - Igen, professzor, csak a karom fáj. De nem vészes. – feleltem.

 - Menjen el most azonnal a gyengélkedőre.  – Harry már ugrott volna, hogy elkísér, de McGalagony közbeszólt. – Potter! Maga itt marad, és szépen beszámol mindenről. Longbottom! Kísérje el Ms Grangert a gyengélkedőre.

Neville felkarolt, és elbicegtünk az iskola gyógyítójához. Madame Pomfrey fejcsóválva fogadott minket. Már hallomásból értesült a történtekről, de ennek ellenére szó nélkül bekísért minket a helyiségbe, és ellátta a karom. Összeforrasztotta a csontot, majd kijelölt nekem egy ágyat, ahol az éjszakát fogom tölteni. Szerencsére csak egy napig kell rostokolnom Malfoy mellett, ugyanis pont a mellette lévő fekhelyet kaptam meg. Bemásztam a paraván mögé, és valahogy magamra erőszakoltam a kötelező egyenhálóinget, ezután pedig bebújtam a bűbájjal felmelegített takaróm alá. Szokatlanul puha volt az ágy, ami pont megfelelt minden kritériumomnak. Kényelmesen elhelyezkedtem hátat fordítva Draconak, hogy még csak véletlenül se kelljen ránéznem, és talán el is akartam bújni előle. Nem akartam a szemeibe nézni, dühös voltam. Nem akartam, hogy csillapodjon a dühöm, nem akartam megbocsátani neki.

Nem érdemli meg. Mi az, hogy nem érdemli meg? Ezt képtelenség megbocsátani. Kihasznál, tönkretesz, meggyötör, szenvedek miatta, és ezt direkt csinálja, de nem érdekel akármit is tesz… Teljesen megaláztam magam előtte. Már tudja, hogy elérte a célját, tudja mivel tud nekem ártani. Megtalálta a fegyvert, amivel le tud győzni. És az pontosan Ő. De nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy szenvedni lásson, erős leszek. Most ez a legfontosabb.

Talán egy pillanatra el is nyomott az álom, azonban ezt nem tudtam sokáig élvezni, mert megzavart egy émelyítően mély, bársonyos hang a hátam mögül.

 - Ki bántott, Granger? Csak gratulálni tudok neki. Végre megtanít a helyes viselkedésre.  – A gúnyt érezni lehetett a hangjában, de én inkább alvást tettettem. Nem akartam reagálni az előbbi provokálására.

Nem vagyok rá kíváncsi, nem akarok ránézni.

 - Ne félj, nem harapok. Most nem. Túl sokan vannak. – szinte láttam magam előtt azt a felsőbbrendű mosolyt az arcán elterülni, amit már valószínűleg az ősei is bevetettek céljaik elérése érdekében.

De nálam nem válik be, nem engedhetem meg neki.

Óvatosan kinyitottam a szemem, hogy megnézzem kik vannak még rajtunk kívül a gyengélkedőn, de csupán pár diákot láttam az ágyakon, akik minden bizonnyal jó mélyen aludtak.

Talán Madame Pomfrey valamilyen bájitallal elaltatta őket. Ha így van, akkor ez rossz hír. Nagyon is.

De nem volt időm ezen tovább töprengeni, mert éreztem, hogy valaki leül az ágyamra, majd fölém hajol. Megéreztem jellegzetes, bódító illatát.

Soha nem adja fel? Miért nem tud veszíteni?

Láttam az árnyékát a párnámon, de nem akartam megmozdulni. Éreztem, ahogyan felemeli a takarómat, majd pár pillanat múlva már csupasz hátamat simogatta, aztán a derekamat, csípőmet, és folyamatosan haladt lejjebb.

Na nem, ezt már nem hagyhatom.

Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, és szemben találtam magam vele. Vagyis… én még mindig feküdtem, és ő fölém magasodott. Szőke tincsei rakoncátlanul a szemeibe lógtak, amik megvetéssel fürkésztek engem, szája megrándult egyet, ahogy a szemébe néztem.

Csak nem undor? Undorodik tőlem? Akkor mégis miért csinálja ezt? Vagy csak szimpla megvetés? Mégis milyen megvetés? Nincs rá oka, hogy így nézzen rám, sőt... Nekem kellene undorodnom tőle, megvetnem, szánnom, hogy egy érzéketlen barom, akit nem érdekel senki szenvedése, csak a maga sikerei. Sikerei? Mégis miben sikeres? Semmiben! Hamarosan ő is csatlakozik ahhoz a hű de nagyon nagy Úrhoz, és nem lesz belőle semmi! Természetesen egy állaton kívül, aki minden érzelem nélkül gyilkolja emberek százait. Miért vonz? Nincs benne semmi vonzó, a külsején kívül. Csak az olyan szerencsétlen csajokat tudja megszerezni magának, mint amilyen én vagyok. Legyen boldog tőle, ha ez kell neki.

 - Már ilyen jól vagy? Inkább mássz vissza az ágyadba, és maradj is ott egy darabig. – próbáltam meggyőzően fellépni, de picit megremegett a hangom, ami most szerencsére nem keltette fel az érdeklődését.

 - Igen, már jobban érzem magam. Kedves kis Potter barátod átka túl gyenge volt ahhoz, hogy kifogjon rajtam.

 - Pedig azt hittem, hogy téged láttalak eszméletlenül feküdni a folyosó közepén. De ezek szerint megúsztad a nyilvános megaláztatást, ugyanis azt a valakit látta a fél suli ott fetrengni. – Azt hiszem, ez megtette a hatását, mert az előbbi gúny eltűnt az arcáról, és helyette düh jelent meg.

 - Ha Potter nem támadott volna hátba, most ő lenne itt helyettem. – magyarázkodott, majd hozzátette fellengzősen:

 - Fair párbajban bármikor legyőzöm.

 - Igazi mardekáros válhatott volna belőle, ugye?

Azt hiszem nyertem.

Minden bizonnyal, mert ebben a pillanatban lépett be Madame Pomfrey és elsikoltotta magát.

 - De Mr. Malfoy. Önnek ágyban lenne a helye. És mit keres Ms Granger ágyán? Hát nem volt elég a délelőtti kis műsoruk? Feküdjön vissza gyorsan. Én ezt nem tűröm el a kórtermemben.

 - Ezt még megkeserülöd. – sziszegte a fülembe, miközben feltápászkodott az ágyamról, és visszabújt az ő takarója alá.

 - Azt te csak hiszed. – válaszoltam mosolyogva.

Ezennel megmenekültem, de nem tudom meddig tart még ez az állapot. Remélem végre magába száll, és rájön, hogy ennek nincs semmi értelme.

Pár perc múlva megint gondosan elhelyezkedtem, alváshoz készülődve, azonban most sem élvezhettem az édes álom adta örömet. Hallottam, hogy valaki kinyitja az ajtót, majd becsapja maga mögött. Óvatosan megfordultam, majd láttam, hogy Harry és Ron közeledik felém. Arcukról sütött az aggodalom, de nem takarták el a fülig érő mosolyukat sem. Örültem nekik. Vagyis csak Harrynek.

Ron miért jött? Nem volt neki elég a múltkori este? Porig alázott, és most itt tetteti, hogy aggódik értem? De legalább nem kell Malfoy-jal foglalkoznom. Ha csak egy rövid időre is, de megszabadulhatok tőle.

 - Sziasztok. – erőltettem magamra egy széles mosolyt.

 - Szia Hermione! – mondták egyszerre. Malfoy felé sandítottam, aki alvást tettetett.

Milyen gyáva. Nem képes szembe nézni az ellenségeivel sem. Ennyit a nagy Malfoy-vérről. – Jobban vagy már? – kérdezte Harry, amíg Ron óvatosan leült az ágyam szélére, gondosan ügyelve arra, hogy ne okozzon nekem fájdalmat. Kezével kedvesen elkezdte simogatni az oldalam, majd véletlenül hozzáért a mellemhez. Elkapta a kezét, majd elvörösödve a földet kezdte pásztázni.

Így akarja jóvá tenni a bűnét? Hogy nem sül le a bőr a képéről. Ne akarjon engem visszaszerezni, még ne. De nem tudok neki ellenállni. Megbánta, és volt ereje elmondani nekem. Ezt becsülnöm kellene. Olyan aranyos, nem akarok örökké rosszban lenni vele. Szükségem van rá. Ha nem tudjuk szeretni egymást szerelemmel, akkor legyünk csak barátok.

Úgyhogy elmosolyodtam.

De ez nekem nem elég, akarom őt, meg akarom érinteni, érezni bőre melegét, tűzforró leheletét bőrömön, kínzóan szép zöld szemeit, amelyek a vesémbe is belelátnak, ha akarnak. De nem akarnak… Már nem... Vége mindennek.

Szomorúan rám nézett, majd megint elfordította a tekintetét. Vigasztalóan megfogtam a kezét, és elkezdtem simogatni.

 - Igen, már sokkal jobban. Csak még egy kicsit fáj a karom. – nehézkesen elmosolyodtam, miközben Ron égő szemeibe néztem. Visszamosolygott rám.

Milyen édes, már majdnem el is felejtettem, milyen kedvesen tud rám mosolyogni. Mindig megtudott nyugtatni ezzel, és úgy látszik ez még most sem változott meg. Csak kár, hogy másra is képes mosolyogni rajtam kívül és nem tudja megfékezni magát. Nem is szeretett, ha képes volt ezt megtenni velem. De meg kell neki bocsátanom, akármit is tett, én is megtettem vele. Igaz, hogy már nem jártunk, de valamilyen szinten visszaadtam neki. Üres vagyok. Teljesen… Így kell ezt csinálni? Ha valaki megbánt, adjuk vissza kamatostul!? Miért kellett eddig lesüllyednem? Ez nem rám vall. Nem szabad számon kérnem rajta a történteket többé, most már nincs jogom hozzá.

Elfojtottam a keserűségem, és megint magamra erőltettem azt a bizonyos mosolyt. – Örülök, hogy eljöttetek meglátogatni, hiányzott a társaságotok. Itt nem lehet semmit sem csinálni, főleg hogy Malfoy mellett kell feküdnöm. – fél szemmel rásandítottam, majd elégedetten konstantáltam, hogy megrándult a szája széle.

Ezek szerint nem alszik. A kis mocsok, képes kihallgatni a beszélgetésünket.

 - Miért nem kéred meg Madame Pomfrey-t, hogy adjon egy másik ágyat a terem másik végén? – tette fel a kérdést Ron. Gyanakvóan rám nézett, és őrjítő tekintetét belefúrta az enyémbe, mire megremegett a lábam.

Még jó, hogy fekszem, mert ha állnom kellene, biztosan a karjaiba dőltem volna.

 - Már megkérdeztem, - hazudtam – de azt mondta, hogy van fontosabb dolga is annál, mint hogy az én gyerekes problémáimmal foglalkozzon. Na meg nem sok vizet zavar ez itt mellettem. Mióta itt vagyok, meg sem mozdult. Harry, te aztán jól kiütötted. – fejeztem be mosolyogva, mire ők is elnevették magukat.

Végre minden ugyanolyan, mint amilyen régen volt. Áldom a sorsot, hogy egymásra találtunk. Ők a legjobb emberek a világon, akiket valaha is ismertem. Nem akarom elveszíteni őket.

 - Tényleg! Mi volt McGalagonynál? – kérdeztem pár másodperc csend után. A kérdésem hallatán mindketten elkomorultak.

 - Felkísért Dumbledore professzor irodájába, és el kellett mesélnem mindent neki is. Végülis nem tudtam sok mindent mondani, mert én is csak annyit tudok, amennyit láttam. Épp Ronnal és Neville-lel beszélgettünk, amikor egy csattanást hallottam. Rögtön odarohantunk, egy pillanat múlva pedig már a földön feküdtél a fal előtt, amint Malfoy leeresztette a pálcáját. Odamentem, hogy felsegítselek, és amikor megláttam, hogy az a szemét önelégült pofával röhög, elfogott a düh, és ráküldtem az első átkot, ami az eszembe jutott. Dumbledore professzor azt mondta, hogy három hét büntetőmunkára ítél minket Malfoy-jal, és majd ha meggyógyultál veled is beszélni fog. Csak akkor fogja eldönteni, hogy te mit érdemelsz. Azt ajánlom, addig is élvezd felhőtlen életed, itt a gyengélkedőn. – fejezte be a mesélést Harry, amikor Ron kérdő tekintetét éreztem magamon. Ránéztem, majd feltette az egyetlen kérdést, amit nem akartam hallani.

 - Valójában miért ütötted meg Malfoyt?

 - Hát…én csak… ööö… veszekedtünk… És megint lesárvérűzött. Elégszer mondta rám ezt ahhoz, hogy megérdemeljen egy pofont. Sőt… még mást is megérdemelne ezen kívül. – pár pillanatra elgondolkodtam ezen kijelentés kétértelműségén, ami csak nekem tűnt fel a jelenlévők közül. – Nem hagyhattam annyiban a dolgot, úgyhogy utána futottam, és akármilyen mugli módszerrel is, de megaláztam egy csomó Mardekáros előtt. A Griffendéleseknek meg láthatóan örömet szereztem. – viszonylag hihető történettel rukkoltam elő, ezért szerencsére nem kezdtek el gyanakodni.

Miért is gyanakodtak volna? Eszükbe sem jutna, hogy esetleg van valami közöttünk.

 - Hát igen, az biztos, hogy egy darabig téged fognak ünnepelni a Roxfortban. – mondta mosolyogva Harry.

 - Ugyan már. – próbáltam leplezni a gondolat örömét. Még soha nem beszéltek rólam úgy, mint aki valami dicső dolgot vitt véghez. – Minden csoda három napig tart. Ez sem fog tovább.

 - Nem ez a lényeg, Hermione. Hanem az, hogy büszkék lehetünk rád, bár enélkül is azok vagyunk. – tette hozzá Ron.

 - Na jól van gyerekek, vége a teadélutánnak. Legközelebb csak holnap jöhettek meglátogatni a kis barátotokat, vagy legalábbis segíteni neki összepakolni, mert úgy látom gyorsan gyógyul. – csörtetett be a terembe kedvelt gyógyítónk. Sajnáltam, hogy el kell menniük, de ugyanakkor örültem, hogy végre kipihenhetem magam. Azt hiszem, rám fér, mert már teljesen leszívták minden erőmet. Hosszú volt ez a mai nap.

 - Akkor majd holnap találkozunk. – mondtam ásítva. Vették a lapot, és mind a ketten készülődni kezdtek. Ron még egyszer utoljára bíztatóan megszorította a kezem, majd elengedte. Búcsúzóul adott egy puszit a homlokomra. Megint beleremegett a lábam az érintésébe.

Úgy látszik tényleg képes vagyok megbocsátani neki. Kár, hogy ilyen dolgok árán. Nem szeretném, hogy csalódjon bennem, nem tudnám elviselni, ha megvetéssel nézne rám. Nem akarom elveszíteni most már egyikőjüket sem. Ők az egyetlenek, akik mindig mellettem álltak, és soha nem hagytak cserben. Ron is megtehette volna, hogy ma nem jön meglátogatni, de ezek szerint lenyelte a szégyenérzetét, és érdekeltem annyira, hogy legalább megpróbálja. Talán mégis szeret?

Rájuk mosolyogtam, majd elköszöntünk egymástól. Követtem őket a szemeimmel, egészen addig, amíg Ron be nem csukta maguk mögött az ajtót, de még mielőtt ezt megtette volna, visszafordult és rám mosolygott.

Nem tudtam mit kezdjek magammal, de mielőtt feltaláltam volna magam, visszajött hozzám Madame Pomfrey, és beadta a szokásos gyógyszert. Kicsit keserű volt, de muszáj volt meginnom. Fintorom láttán, csak elmosolyodott, majd Malfoy ágyához lépett.

 - Úgy látom Mr. Malfoyt elnyomta az álom, ezért inkább nem is zavarom. Biztos ő is elfáradt a nagy átokszórásban. – mondta gúnyosan, mire összenéztünk és mindketten elmosolyodtunk. Miután kiment, Dracora néztem, és tényleg úgy nézett ki, mint aki alszik. Ezt már nem tettette.

Végre lehet egy kis nyugtom.

Ezzel a gondolattal megfordultam, ismét hátat fordítva neki, és álomba szenderültem.

            Sötét van… Futok… Nem látok semmit. Előveszem a pálcám.

- Lumos. – suttogom. Megállok. Lihegve körülnézek. Egyszerre előttem terem. Ijesztően megvilágítja a pálcámból előtörő fény az arcát. Vigyorog. Közeledik. Túl közel van. Futok. Látom az ismerős márvánnyal kirakott padlót. Hallom a lépteit. Megfordulok. Csak komótosan sétál, de egyre közelebb ér hozzám. Eloltom a pálcám.

 - Nox. – suttogom. Futok tovább. Nagyjából kiveszem, hogy egy kereszteződéshez jutottam. Megállok. Tanácstalan vagyok. Merre fussak tovább? Kétségbeesve forgolódom. Hátranézek. Már csak pár lépés és utolér. Gyorsan döntök. Balra! Futok. Félek tőle. Érzem, hogy egyre közelebb ér. Hátranézek megint. Nekem szegezett pálcával közeledik. Futok előre. Többet nem nézek hátra. Nem tudom, merre megyek, csak minél távolabb akarok kerülni tőle. Megtorpanok. Lassítok a tempómon, de így is óriási erővel nekicsapódom. Hogy kerül ide? Felnézek rá. Még mindig az az ördögi vigyor terül el az arcán, amit most az ő pálcája világít meg.

 - Nox. – mondta ki a varázsigét. Ránk borul a sötétség. Félek.

            Lihegve ébredek. Kinyitom a szemem. A Hold gyenge fénye áramlik be a szobába megvilágítva a szomszédos ágyat, amin nem fekszik senki. Látom a leheletem a levegőben. Hideg van.

Fázom.

Magamra húznám a takaróm, de nem tudom. Nehezemre esik megfordulni. Még mindig az álom hatása alatt vagyok. Átjár a félelem, képtelen vagyok megszabadulni az előbb látott képektől. Újra, és újra lejátszom magamban. Kiráz a hideg, de összeszedem minden erőmet, és megfordulok, hogy lássam, miért nem tudok betakarózni.

Itt ül mellettem.

Hogy képzeli?

Engem néz.

Miért?

Szemei kifejezéstelenül csillognak. Nem tudom kiolvasni belőle, hogy mire is gondolhat. Semmi düh, semmi megvetés, csak szimpla üresség. Nem tudok kiigazodni rajta.

 - Mit csinálsz itt? – kérdezem félelemmel vegyített hangon.

 - Semmit, amit te sem akarsz. – mondta sejtelmesen. – Mellesleg, mit is érdemelnék meg még egy pofonon kívül?

 - Ne akard megtudni. Jó nem sülne ki belőle. – azonban semmi erőszakosra nem gondoltam. Sajnos.

Nem értem magam. Teljesen megbabonáz a jelenléte. De Roné is. Miért történik ez velem? Egyikőjükre sem szabadna így tekintenem, főleg nem Malfoyra. De most olyan más. Talán megbánta, amit tett? Nem, ezt nem tudom elhinni róla. Már nincs visszaút, döntöttem.

Megragadtam az ezüstcsíkos pizsamája nyakát, és magamra rántottam. Kikerekedett szemekkel bámult rám, de nem ellenkezett.

Erre aztán végképp nem számított.

Felvette az általam diktált tempót, majd megjátszott erőszakkal megcsókolt. Vágytam az ajkai érintésére, megakartam érinteni őt mindenhol. Érezni teste melegét az enyémen, émelyítő illatát, csókjait a nyakamon, a mellemen, a hasamon. Simogatni akartam a hátát, beletúrni mézszőke hajába, végigsimítani izmos fenekén. Őrült táncot jártak a nyelveink. Nem akartuk abbahagyni, de aztán elhajoltam tőle. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor megcsókolta az arcomat, majd a szám sarkát, gondosan ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá az ajkaimhoz. Aztán az államat, majd belecsókolt a nyakam hajlatába. Már nem akartam megszólalni, nem voltam képes megtörni ezt a csodálatos pillanatot, egyszerűen minden tökéletes volt. Egy pillanatra elhajolt tőlem, amíg bebújt mellém az ágyba. Feltűrte a hálóingemet, és elkezdte simogatni a hátam, az oldalam, a csípőm. Nem bírtam tovább, rávetettem magam. Ráfeküdtem, és úgy csókolóztunk tovább. Apró csókokkal borítottam el az arcát, a fülét, amit aztán óvatosan elkezdtem harapdálni. Nem bírtam magammal, őrülten vágytam rá. Nem érdekelt, hogy megint csak kihasznál, nem érdekelt, ha észrevesznek, nem érdekelt semmi. Csak Ő. Éreztem, ahogyan derekamon szenvedélyesen végigsimít, és közben egyre feljebb húzza a hálóingem. Felültem, és hagytam, hogy levegye rólam a már szinte átlátszó ruhadarabot, majd csupasz felsőtestemmel ráborultam, és folytattam ott, ahol abbahagytam. Először végigszántottam puha haján, majd bársonyos, hófehér bőrén. Óvatosan, már-már félénken megcsókoltam, de ő még többet akarva magához rántott. Próbáltuk oltani e pár nap alatt kialakult szomjunkat, de csak egymásra számíthattunk. Kezemmel eltoltam magam tőle, és elkezdtem kigombolni a pizsama felsőjét. Gyengéden megérintettem ajkaimmal izomtól duzzadó mellét, és apró csókokkal jutalmaztam egészen a hasáig, ahol aztán megálltam. Éreztem egyre jobban feltörekvő vágyát, ami engem is teljesen magával ragadott. Lehámoztam róla a már végig kigombolt felsőt, és ráhajtottam a fejem a mellkasára. Csak a szívverését akartam hallani, megbizonyosodni róla, hogy neki is van, és nem olyan szívtelen, mint amilyennek mutatja magát. Az egyenletes dobbanások aztán megnyugtattak, és lassan felemelkedtem róla. Rátaláltam vágytól csillogó, gyönyörű, szürke szemeire, amelyek talán most az egyszer őszinték voltak velem.

Nem, most nem hazudik. Akar engem, és nem azért, hogy kihasználjon. Ezt már nem fogja tudni kimagyarázni. Akarom őt, mindenestül.

Hagytam, hogy a kezem kicsit lejjebb kalandozzon, majd amikor megtaláltam nadrágja szélét, kicsit megemeltem a csípőm, hogy letudjam húzni róla. Ezt az alkalmat kihasználva ő is megszabadított a bugyimtól. Csak amikor visszaereszkedtem rá, akkor éreztem meg tűzforró bőrét enyémen. Egy mozdulattal megemelte a csípőmet, és a hátamra fordított. Teljesen elkapott a hév. Még soha nem láttam ilyen kívánatosnak. Ahogyan fölém magasodott, és szőke tincsei az arcába hullottak, szemei az elviselhetetlen vágytól égtek értem, szája félig nyitottan éhezett ajkamért. Csodálatos látványt nyújtott.

Csak ezt akartam látni, hogy vágyjon rám, akarjon engem.

Mintha ő éltetne, úgy vetettem rá magam az ajkaira. Csak csókoltam, és csókoltam, nem akartam elengedni. Szinte már levegőt sem kaptunk, de nem hagytuk abba, őrülten akartuk egymást. Majd hirtelen megéreztem ölemben büszkeségét, és pár pillanat múlva magamban érezhettem teljes valójában. Hihetetlen érzés kerített a hatalmába. Még soha nem láttam így kiszolgáltatva Dracot, soha nem volt még ilyen sebezhető.

Itt az alkalom, hogy a lelkébe tiporjak, hogy megalázzam, fájdalmat okozzak neki. Egy életre belevésődne az emlékezetébe ez az emlék, ha most én tenném meg vele azt, amit ő velem pár napja. De nem akarom bántani, most nem. Olyan ártatlan, képtelen lennék fájdalmat okozni neki.

Teljesen átadtam magam a pillanat varázsának, és élveztem minden egyes mozdulatát, levegőért való kapkodását, érintését, csókját. Nem akartam, hogy véget érjen ez a gyönyörű pillanat. Még mindig akartam őt. Csak egy kicsivel többet érezni bársonyos bőréből, csak még egyszer meg akartam csókolni, csak még egyszer belenézni őszintén csillogó szemeibe, csak még egyszer magamba akartam szívni azt az illatot, ami teljesen magába bolondított, és még egyszer, utoljára élvezni akartam ezt a percet, mert tudtam ilyen nem fog többé adódni. Egy pillanat múlva teljesen eggyé olvadtunk. Nem tudta egyikőnk sem, hol végződik, vagy épp hol kezdődik a másik. De nem is akartuk tudni, ez így volt tökéletes.

Tökéletes… Talán utoljára…

Mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez egyszeri alkalom volt. Holnaptól megint kezdődik a bosszúállások sorozata. Naponta átkozni fogjuk a másikat, hogy hagytuk megtörténni ezt az egészet, de ennek meg kellett történnie. Muszáj egyszer megtapasztalnunk a vég nélküli boldogságot, még ha ki nem állhatjuk egymást, akkor is.

Egymás gyenge pontjai vagyunk, és ezzel próbálunk szembe szállni. Próbáljuk eltakarni, megsemmisíteni, és próbálunk túljutni rajta, hogy végül senki se jöjjön rá. Még magunknak sem merjük bevallani. Ezért is olyan nehéz. Akarjuk, de gyűlöljük is egymást. Ennek sosem lesz vége. Mindenkinek van egy gyengepontja, mi csak annyit tehetünk, hogy álcázzuk. Egymás ellen próbáljuk felhasználni, de végül mindig beleesünk a saját csapdánkba. Ördögi kör…

Óvatosan, vigyázva rám, mellém feküdt, és mielőtt elaludtunk volna egy utolsó igazi csókot váltottunk. Egymás karjaiban talált ránk az Álom Manó, aki már úgy vélte ideje aludnunk. Aznap éjjel nem álmodtam semmit, nem motoszkált semmi a gondolataimban, csak élveztem minden egyes órát, percet, pillanatot, amit ilyen békésen együtt tölthettünk.

            Másnap reggel saját didergésemre ébredtem. A Nap vidám sugarai gyengéden pislantottak be egy kis boldogságot csempészve a falak közé. A látványra egy pillanatra elárasztott a melegség, de a hideg érzete hamarosan visszafurakodott a tudatomba. Úgy vettem észre, hogy már délután van, és a többiek sietnek a Nagyterembe ebédelni. Túl nagy volt a hangzavar kint, amiért Madame Pomfrey vagy percenként leszidta a diákokat az ajtó előtt. Miközben a takarómért nyúltam, hogy tisztességesen betakarózhassam villámcsapásként hasított belém a felismerés. Minden eszembe jutott a tegnap estéről. Hirtelen megfordultam abba az irányba, ahol tegnap még Draco feküdt, de már csak hűlt helye volt az ágyon. Friss, szinte ropogó ágynemű borította a párnát, amin fejét pihentette, a takaróját ami helyett saját testemmel melegítettem az éjszaka. Elkeserített ez az állapot.

Este még úgy képzeltem el mindent, hogy ma reggel a karjaiban ébredek, és minden meg fog változni. Azt hittem képesek vagyunk mindent megváltoztatni, csak azért hogy boldogok lehessünk. De nem… Ő eltűnt szokásához híven. Egyáltalán valóság volt a tegnap este? Nem lehet, hogy csak álmodtam az egészet? Az érintéseit, kedveskedő szavait, amiket a fülembe suttogott, amikor biztonságot adó karjaiban feküdtem? Nem, nem akarom. Nem akarom elhinni. Ez nem lehetett csak álom, ahhoz túl valószerű volt, éreztem minden egyes mozdulatát, libabőrös lettem attól az átható tekintetétől. Teljesen megbabonázott. Ez nem lehetett csak álom…

Elszomorított ez a gondolat, a sírás kerülgetett. Nem is kellett sokáig várni az első könnycseppre. Már patakokban folyott a szememből a szomorúság híradója, amikor kicsapódott a gyengélkedő ajtaja, és két fiú fülig érő mosollyal szaladt felém. A gyógyító méltatlankodását maguk mögött hagyva egyenesen felém tartottak.

 - Jöttünk segíteni, összepakolni. – mondta Harry, de megakadt a szeme nedves szemeimen. Azonban mielőtt rákérdezhetett volna, Ron megelőzte.

 - Hermione, mi történt? Miért sírsz? – kérdezte aggódását nem leplezve.

 - Nincs semmi baj, fiúk. Csak kimerültem az utóbbi időben, ráadásul még rosszat is álmodtam az este. Még mindig annak a hatása alatt vagyok. – erőltettem magamra egy mosolyt.

Ron leült mellém az ágyra, és magához ölelt. Már nem haragudtam rá, képes voltam megbocsátani neki. Ezért is hagytam, hogy átöleljen. Beletemettem az arcom a vállába, miközben simogatta a hátam. Türelmesen megvárta, amíg kisírom magam, és csak utána kezdtük el összeszedni azt a pár holmit, amire szükségem volt tegnap este. Pár perc múlva végeztünk is, és minden erőmet összeszedve kiléptünk a hatalmas faajtón.