Elvakított a fény, ami sunyi módon kiszúrt magának, és elhatározta, hogy egész nap követni fog. Harry, és Ron közrefogásával elindultam a cél, vagyis a hálókörletünk irányába. Egész úton mosolygó és gratuláló diákokkal találtuk szembe magunkat.

Ezek szerint mégsem olyan nagy hülyeség, amiről tegnap délután beszélgettünk.

Azonban ők töretlenül úgy mentek mellettem, mintha a testőreim lennének, és készek lennének akár most rögtön összecsapni az ellenséggel. Felnéztem rájuk, és boldogsággal töltött el a látványuk.

Ők az igazi társaim, a barátaim, az életem. Nem tudnám elképzelni magam nélkülük. Létszükséglet számomra a jelenlétük, a segítségük, a védelmük, támaszuk. Soha nem hagynának cserben, szeretnek engem, és én is azt akarom, hogy tudják, mennyire szeretem őket és ragaszkodom hozzájuk.

Ezért, amikor megálltunk a Dáma portréja előtt, leintettem Harryt mielőtt kimondta volna a jelszót. Még nem akartam bemenni a klubhelyiségbe, mert nem tudtam mi fog ránk várni odabent. Előtte még meg akartam nekik köszönni mindent, amit értem tettek.

 - Harry, Ron! Köszönöm, hogy a barátaim vagytok. Csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy nagyon fontosak vagytok nekem, és bármit megtennék értetek. – Egy könnycsepp kíséretével hagyták el ezek a szavak a számat, mire ők egy szó nélkül magukhoz öleltek.

Olyan rég nem éreztem már ezt az őszinte szeretetet.

 - Hermione, nem kell megköszönnöd nekünk. A barátaid vagyunk, és ez soha nem fog megváltozni. Bármikor, és bármiben támogatni, és segíteni fogunk – mondta Ron, és őszintén csillogó szemei is ezt tanúsították.

Újból a nyakukba ugrottam, és úgy öleltük egymást tovább.

 - Hát, jól van. Nagy levegőőő és kifúúj – ezt a mozdulatsort mindannyian végigcsináltuk, és a végén elnevettük magunkat.

 - Rózsaszirom – mondta ki Harry a jelszót, majd miután bemásztunk a portrélyukon belesúgta a fülembe: - Ne félj, talán még élvezni is fogod.

Óvatosan átléptünk a küszöbön, ahol aztán megállásra késztettek minket. Tele volt a klubhelyiség ünneplő diákokkal. Voltak, akik a fotelekben ültek, és beszélgettek, voltak, akik a sarokban, a földön találtak csak maguknak helyet, és méltatlankodva bámulták a jókedvű és egyben hangos diákokat, akik nem hagyták őket tanulni. És persze legtöbben külsős diákok voltak, akik ideiglenesen tartózkodtak a Griffendélesek tornyában az érkezésemre várva. A plafonról több megbűvölt plakát lógott. Az egyiken „Hermione az ÁSZ” felirat díszelgett, egy másikon valaki képregény formájában lerajzolta a jelenetet, ami folyamatosan váltogatta a képeket. De a legjobban mégis az tetszett, amin Draco eszméletlenül feküdt, és az arcán piroslott a kezem lenyomata. Nem tudom, miért, talán növelte az önbizalmam.

Örültem, hogy ilyen sok ember büszke rám, és hogy végre Dracón is nevet valaki, kigúnyolják, és talán most már nem félnek tőle annyian. De ugyanakkor bennem volt a szégyen, az önmegvetés. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, nem akartam megalázni. Csak vissza akartam szolgáltatni neki mindazt, amit ő is velem tett. Nagy nehezen keresztül verekedtük magunkat az összegyűlt tömegen valami ülőhelyet keresni magunknak, mert még mindig rám fért a pihenés. Miközben ezt a műveletet folytattuk odajött hozzám Ginny, és belesúgta a fülembe:

 - Gratulálok!

A lány után Parvati, és Lavender mondták szinte egyszerre:

 - Gratulálunk, Hermione!

Aztán Neville:

 - Gratulálok.

És még nagyon sok helyről, végül az egész helyiség minden pontjáról, minden ember visszhangozta ezt az egyetlen szót.

Vállveregetések közepette találtunk 3 szabad helyet az egyik kanapén, ahol aztán helyet is foglaltunk. Még mindig a két fiú közötti helyet tudhattam magaménak.

Annyira meglepett ez az egész. Vajon tudtak róla? Biztosan. Állítom, hogy ők szervezték meg az egészet.

Őszinte szeretettel gondoltam mindkettejükre. De kicsit kellemetlenül érintett, hogy mindenki rám figyel, velem akar beszélgetni, tőlem akarják tudni az egész sztorit. Eleinte még kézségesen eleget is tettem ezeknek a kéréseknek. Természetesen az előre eltervezett történettel rukkoltam elő. Azzal, amit Ronéknak is meséltem a gyengélkedőn tegnap délután. Épp amikor Lunának és Ginnynek meséltem valaki kizökkentett a gondolatmenetemből, amikor egy Lángnyelv Whisky-s üveget nyomott a kezembe, azzal a címszóval, hogy „Jót fog tenni.” Azon nyomban meg is húztam.

Pont erre van most szükségem. Legalább nem leszek ilyen görcsös.

Éreztem, ahogyan a méregerős alkohol végigszánt a torkomon, felforrósítja a nyelőcsövemet. Teljesen beleremegtem. Kicsit keserű volt, és lezsibbasztotta az állkapcsomat, a nyelvemet, de nem érdekelt. Az az erő, ami felszabadult bennem elfeledtette az összes gondomat, és jelenleg ez mindennél többet számított. Saját magamat is megleptem azzal, amikor fel sem merült bennem az a kérdés, hogy vajon hogyan került be ide ez az üveg alkohol. Ki is csaphatnának minket ezért. Ennek ellenére még egyszer meghúztam az üveget, majd még egyszer, és talán még egyszer. Nem emlékszem rá hányszor, csak arra, hogy Ginny kikapta a kezemből, és Ron kezébe nyomta.

 - Nehogy igyon még, mert teljesen elveszti a fejét. Amúgy sem bírja a piát.

 - Na ne, Ginny! De én még inni akarok. Hidd el, jót tesz. – mondtam bágyadtan, majd egy mozdulattal kikaptam Ron kezéből az üveget, és újból beleittam. Megint éreztem azt a furcsa érzést, ami a hatalmába kerített. A lelkem mélyén egy gonosz hang, amely már régóta felszínre akart törni, megszólalt: Igyál még, nem lesz semmi baj. Erre van szükséged, hogy elfelejtsd az elmúlt hetek történéseit.

Tehát még egyszer utoljára egy jó nagyot kortyoltam belőle. Rettenetesen szédültem, marta a gyomrom belülről ez a sok alkohol, amihez nem volt hozzászokva a szervezetem.

Mit tettem? Képes voltam leinni magam egy nyomorult Malfoy miatt? Semmit nem érdemel meg.

 - SEMMIT. – ordítottam magamból kikelve. Hirtelen csend lett. Minden szem rám szegeződött. Meglepetten bámultak rám, ahányan csak voltak.

 - Na mi van? – mondtam magamból kikelve.  – Nem láttatok még fehér embert?

Azzal elkapott a röhögőgörcs. Fogalmam nem volt, mi történik velem, vagy mi késztet arra, hogy ezt tegyem. Egyszerűen csak jött, és képtelen voltam szembeszállni vele. Keserűen nevettem tovább, a többiek pedig csak szörnyülködtek.

 - Nincs szükségem rátok, menjetek el! – ordítottam most már ellentmondást nem tűrve. Ron átölelt, és megpróbált megnyugtatni.

 - Vedd le rólam a mocskos kezed, te utolsó… disznó. – Egy mozdulattal megmarkoltam a kezét a vállamon, majd mintha jó messzire el akarnám dobni rántottam rajta egy nagyot. – Hogy volt képed megcsalni? – ordítottam a fülébe, majd hirtelen ellágyultak a vonásaim, és elmosolyodtam.

 - De ne aggódj, én is lefeküdtem valakivel. És jó volt. Jobb volt, mint a te pofádat bámulni egész nap, Ronny-Bonny. – nevettem ördögien a képébe.

Arcul csaptam. Rettenetesen fájt neki, amit most közöltem vele.

Nem érdekel, akarom, hogy tudja. Nem függök tőle, nem kell nekem! Van utána is élet. Nincs szükségem rá.

 - Hermione, részeg vagy. Ne beszélj ostobaságokat. – találta meg a hangját Ron.

 - És ráadásul még élveztem is. Nagyon… Olyan érzéki volt az egész. Ő legalább szeretett, nem úgy, mint te. – vágtam hozzá megint a bántó szavakat.

Hogy szeretett? Kinek akarok én hazudni?

 - Én is szerettelek, és még most is szeretlek. – mormogta maga elé ezeket a szavakat.

 - Hogy mondtad? Nem hallottam. – ordítottam magamból kikelve, majd ismét elkapott a nevetés.  – És tudni akarod, hogy ki volt az?? He? Az, akire álmodban sem gondoltál volna…

Nem tudtam befejezni a mondandómat, mert nem tudtam megtartani magam, és egyenesen Harry ölébe dőltem, akinek szerencsére voltak olyan jók a reflexei, hogy még időben el tudott kapni.

 - Na jó. Elég volt. Vége a bulinak. – hallottam Harry hangját. Most már csak kívülállóként figyeltem az eseményeket. Nem tudtam megszólalni. Forrt bennem a düh, de ennek ellenére megkönnyebbültem valamilyen szinten. Csak ne láttam volna szegény Ron arcát.

Mit tettem?...

Telihold van. Fekszem a füvön, és bámulom a csillagokat. Felfedezem a Kis- , majd a Nagymedvét. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy vannak olyan dolgok, amik sosem változnak.

Milyen csodálatos lehet az univerzum, a végtelenség. A határtalanság, a szabadság, a gondtalan élet, amit biztosíthat. Maga a paradicsom, a végtelen megnyugvás.

Teljesen nyugodt vagyok. Kiürítem az elmémet, és átadom magam a végtelenségnek. Egy hangra azonban felfigyelek. Tompa lépések zaja csapja meg a fülemet. A hang irányába fordulnék, de nem tudok. Nem tudom megmozdítani a fejem. Várok… Nem történik semmi… Csend van… Észreveszem, hogy megint tudok mozogni. Most odafordulok, de megijedek. Ron néz vissza rám közvetlen közelről. Nem tudom, hogy került ide, de ennél fontosabb dolgok foglalkoztatnak. Mélyről jövő szomorúság ül ki az arcára. Tudom, hogy én okoztam.

Hirtelen megváltozik minden. A fekete eget megvilágító csillagok eltűnnek, helyette ott terem egy barlang ódon, és barátságtalan mennyezete. Felnézek. Egy oszlop tetején fekszem, ami épp akkora, hogy elférek rajta. Óvatosan körülnézek, és látom, hogy körülöttem csak a csábító mélység van. Velem szemben nyugodtan ott ül Malfoy a kijáratnál. Gúnyosan néz, de nem szól. Érzem az egyre forrósodó levegőt körülöttem. Lenézek a mélybe, ahol egyre csak emelkedik a láva szintje. Megijedek. Menekülnék, de nem tudok. Nincs kiút. Azonban megakad a szemem egy nagy faajtón közvetlenül Malfoy mellett. Hirtelen elkezd kinyílni, és befut rajta Ron. Lefegyverzi, majd elkábítja Dracót. Egy nagy ugrással ott terem mellettem, és megment. Amikor ugranánk vissza a szakadék fölött, Malfoy ébredezni kezd. Észreveszem, de nem szólok Ronnak. Már épp a kijárat felé tuszkol, amikor telibe találja Malfoy átka. Egy mozdulattal meglöki, és elnyeli az örök sötétség.

 - Ron! – sikítom, és futok a szakadék széléhez. De még mielőtt elértem volna, Draco megragadja a derekam, és magához ránt.

 - Nem teheted ezt velem. Én szeretem Ront! – ordítom még mindig, de a sírástól elcsuklik a hangom.

 - De ő már nincs. Nem létezik számodra. – suttogja bele a fülembe kegyetlenül. Egy mozdulattal magához húz, és megcsókol. De nem engedem meg neki. Ellököm magamtól.

 - Hagyj békén! – kiáltom a semmibe, de ő minden szavamat érti.

 - Ha így akarod. – válaszolja dühtől szikrázó szemei mögé bújva.

Egy átok. Egy zöld fénycsóva. Eltalált. Zuhanok. Itt a vég. Ugye vársz rám? Szeretlek!

Kipirulva ébredtem.

 - Telihold van. – állapítottam meg magam elé suttogva. Ezüstös fény tört magának utat a végtelen sötétségben, hogy egyenesen az arcomba világítson.

Így akarja számon kérni a tettemet? Mintha vallatni akarna.

 - Hol vagyok? – szólaltam meg másodszorra. Lerúgtam magamról a takarómat, majd szégyenkezve magamra húztam, mintha valaki látta volna ezt az egész jelenetet.

Hideg van.

Egy régóta kitörni vágyó sóhaj hagyta el testemet, amit megállíthatatlan sírás követett.

Rázkódom. Ha valaki messziről látna, talán azt hinné nevetek. De mostanában képtelen vagyok erre, kiszívták az erőmet, a véremet kegyetlen piócák módjára. Lassan teljesen kiégek, nem lesz visszaút. Kihasználnak csak, majd eldobnak mint egy használt zsebkendőt. Nekem erre nincs szükségem. Nyugalmat akarok magam körül, csak egy kis nyugalmat…

Felemeltem könnyes szemeimet az oly’ ismerős párnáról. Körültekintően végigvizslattam az egész szobát, mire rájöttem, hogy a saját ágyamban, a szobánkban fekszem.

 - Hogy kerültem ide? – tettem fel a kérdést, amikor átsuhant a fejemen egy újabb kérdés:

 - Mióta beszélek magamban?

Ez a gondolat egy apró, alig észrevehető mosolyt csalt az arcomra.

Na tessék, mégis képes vagyok mosolyogni. Annyira csak nem rossz a helyzetem.

Azonban hamarosan eszembe jutott minden. Eszembe jutott a pofon, az átkok, a gyengélkedőn eltöltött délután, majd az a gyönyörű este. Átsuhant a tegnap esti buli képeinek gondolata az agyamban, a plakátok, a sok gratuláció. Újabb mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán a következő pillanatban rá is fagyott. A whisky, az állapotom, a vallomásom.

Mit tettem? Mit tettem Ronnal? Magammal? Megaláztam! Őt is, magamat is. Megbélyegeztek mindkettőnket. Most már nincs visszaút.

Megint kitört belőlem a megállíthatatlan könnyáradat. Beletemettem az arcom a párnámba, és álomba sírtam magam.

Kipihenve ébredtem. Felültem az ágyamon, és óriásit nyújtózkodtam egy legalább ugyanakkora ásítás kíséretével. Kikászálódtam az ágyamból, és odasétáltam az ablakhoz. Óvatosan elhúztam a függönyt, hogy nehogy felébresszek valakit. Meglepve tapasztaltam, hogy legalább a diákok fele kint van a birtokon. Hátranéztem a vállam fölött, és csak most vettem észre, hogy a lányok ágyai üresek.

Ilyen sokáig aludtam volna?

Kikönyököltem az ablakba, és szemügyre vettem a tájat.

Talán ez az utolsó ilyen csodálatos nap, mielőtt beköszönt a fagyos és rideg tél. Süt a nap, szinte ragyog az égen. Égszínkék színével az ég szinte csábít magához.

A madarak is érezhették ezt az erőt, mert vígan repkedtek, játszadoztak egymással. Megpillantottam Hagrid házát, aminek a kéményéből vígan szállt fel a szürkés füst. Ebben a pillanatban nyílt ki a kunyhó ajtaja, amin megláttam a vadőrt kilépni, hűséges kutyájával egyetemben.

De boldogok. És milyen nyugodt életük lehet. Csak ketten, na és persze Hagrid furcsa lényeivel együtt. Inkább mégsem szeretnék a helyükben lenni.

Erre a gondolatra elmosolyodtam. Már kezdtem fázni, ezért becsuktam az ablakot. Becsoszogtam a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat. Üdítően hatott rám ez a pár csepp hideg víz. Felfrissültem tőle, de amikor belenéztem a tükörbe, majdnem hanyatt vágódtam. Óriási loboncom eltakarta az arcomat, de amikor a fülem mögé tűrtem a hajam megláttam azokat a hatalmas, piros karikákat a szemeim körül. Arcom a kétszeresére duzzadva nézett vissza rám, szám kicserepesedett, a hálóingemből szinte csavarni lehetett volna a nedvességet a sok könnytől.

Én ezt nem tudom tovább csinálni. Nem vagyok boldog, és nem is leszek az. Soha! Nem tudom magamra erőltetni a jókedvet, csak annál rosszabb lesz a végeredmény. Aludni akarok.

Egy mozdulattal megfordultam, és visszasiettem a biztonságot jelentő párnák közé. Még mindig pityeregtem az előbb látottaktól, de muszáj volt abbahagynom az önsajnálatot, mert valaki kopogtatott az ajtón.

Ki kopog ilyenkor? Miért nem jön be? Biztosan Lavender az, és még azt hiszi józanodom. Ne akarjon engem semmibe venni.

 - Szabad! – ordítottam igyekezve, hogy minden keserűségem kihallatszódjon.

 - Zavarlak, Hermione? – kérdezte egy lágy hang. Hát nem erre számítottam, az biztos. – Csak beszélgetni szeretnék veled.

 - Ha a tegnap estéről, akkor nem tudok neked segíteni, Ginny. – mondtam elutasítóan.

 - Ne csináld ezt! – fogta könyörgőre a dolgot. – A barátnőm vagy, és nem hagyhatom, hogy ez történjen veled. Tudom, hogy már régóta van valami bajod, és azzal is tisztában vagyok, hogy az utóbbi időben elhanyagoltalak. – sütötte le a szemét szégyenében. – De tudod, hogy sokat jelentesz nekem, és nem akarom elnézni, ahogyan tönkre teszed magad… Vagy esetleg más tesz tönkre.

Leült az ágyamra, és követelte, hogy ránézzek.

 - Ginny, nem tudom, hogy képes vagyok-e ezt megosztani veled. Vagy bárkivel. Túlságosan mély, és friss sebeket kellene ahhoz felszaggatnom.

 - Ron a bátyám, és te a barátnőm vagy. Az egyetlen. És láttam mindkettőtökön, hogy rettenetesen megviselt a szakítás. Tudom, hogy szerettétek egymást, és azt is tudom, hogy Ron még mindig szeret téged. Nem így kellett volna véget vetni ennek.

 - Nem így? Hát hogyan? Megcsalt. Nem gondolt bele, hogy ezzel mit árthat nekem, vagy hogy milyen rosszul eshet. Ráadásul akkor még jártunk. – mondtam felháborodottan, miközben egy könnycseppet töröltem ki a szemem sarkából.  – Amúgy meg nem is Ronról van szó. Vagy legalábbis nem ő a fő-fő oka annak, hogy ilyen lettem.

Fintorogva végigmértem saját magamat, majd Ginnyre néztem. Láttam, ahogyan megrándul az arca, majd megint visszakúszik az előbbi szomorú kifejezés a vonásaiba.

 - Akkor mi a fő ok? – óvatosan rám emelte kérdő tekintetét, és mint aki nem akarná abbahagyni, úgy fürkészett.

 - Inkább ki. – mondtam szemlesütve, már szinte megsemmisülve a szégyentől.

 - Szóval nem hazudtál? – tágra nyílt szemekkel még mindig engem bámult.

 - Mikor? – kérdeztem alig hallhatóan.

 - Hát tegnap este, mikor máskor? Azt komolyan mondtad? Tényleg lefeküdtél valakivel? Kivel? Hm?

 - Jaj, ne, Ginny. Én így is úgy szégyellem magam. És olyan nehéz lenne róla beszélni. Sajnálom…

 - Hidd el, hogy sokat segít egy barátnő, ha már nem bírod a terhet, ami nyomja a vállaidat.

 - Tudom, de ez akkor is nagyon, nagyon nehéz. – mondtam még mindig a takarómat pásztázva. – Na jó. Elmondom, de kérlek ne add tovább senkinek.

 - Bízhatsz bennem. – mondta őszinte és egyben bizakodó tekintettel.

 - Ígérd meg. – suttogtam alig hallhatóan.

 - Hermione! – nézett rám már kicsit idegesen.

 - Jó, jó. Szóval úgy kezdődött az egész, hogy… De ne ítélj el, előbb hallgasd végig az egész történetet, jó? – próbáltam bebiztosítani magam a szégyen ellen, ami valljuk be lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.

 - Megígértem. A barátnőm vagy, nem foglak megszégyeníteni.

 - Köszönöm. – szakadt ki belőlem, és sírva a vállára borultam.

 - Ennyire szörnyű lenne? – kérdezte szörnyülködve.

 - Az nem kifejezés. – néztem rá, miközben eleresztettem egy félénk mosolyt.

 - Ha nem szeretnéd, nem muszáj elmondanod. – próbált meggyőzően fellépni, de láttam rajta az őrült kíváncsiságot.

Elmondom, valakinek muszáj elmondanom. Nem tarthatom magamban tovább, nem tudok egyedül megbirkózni ezzel. És tudom, hogy a legmegfelelőbb személy erre Ginny. Benne megtudok bízni, ő megért engem. Beletudja képzelni magát az én helyzetembe, és nem fog egyedül hagyni. Segíteni fog legyőzni őt!

 - De! Ha már megígértem, akkor elmondom. Szóval… - kezdtem bele nehézkesen. - Eleinte még viccesnek találtam az egészet, ahogyan próbál bosszút állni, de én túljártam az eszén. Azt hittem, hogy nem tud rajtam kifogni, hogy okosabb vagyok, túljárok az eszén akármire is készül. De Malfoy megtalálta a módját, hogyan tegyen tönkre. – kezdtem bele, amikor Ginny hirtelen félbe szakított.

 - Hogy mi?? – a szájához kapta a kezét és sikított egyet. – Malfoy?? Az a görény tette ezt veled? Kicsinálom! Esküszöm, nem éli meg a holnapot.

 - Ginny! Hadd mondjam végig, kérlek – néztem rá könyörgően.

 - Jó, folytasd. – nyögte ki, miközben a szemei villámot szórtak. Látszott rajta, hogy alig tudja visszatartani az indulatait.

 - Az első alkalommal, amikor letámadott ügyesen keresztül húztam a terveit. Kihasználtam, hogy elöntötte a vágy, és otthagytam bezárva az egyik tanteremben.

Láttam, amint a mellettem ülő lány arcára egy apró mosolyt csal a történet ezen része, de hamar le is hervadt róla.

 - Aznap este derült ki, hogy Ron megcsalt. – folytattam keserűen.

Nem szabad sírnom, nem szabad sírnom. Ron, csak Ron. Én szakítottam vele, már nem szeretem. Már nem szerethetem!

 - Nagyon elkeserített – mondtam. – Tomboltam, sírtam, sajnáltam magam, magunkat, a kapcsolatunkat, aminek végül én vetettem véget. Magamat hibáztattam, aztán Ront. Gyűlöltem azért amit velem tett. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt ezt megtenni velem. Azt hittem csak képzelődöm, hogy nem igaz az egész. Másnap nem mentem be órákra……

Elmeséltem az egész történetet. Nehéz volt megint újra átélni ezt a pár napot, de ugyanakkor megnyugtatott a tudat, hogy van legalább egy ember, aki segíteni szeretne, és nem fog cserben hagyni. Ginny néha felsikkantott, vagy épp szörnyülködve nézett az események hallatán. Nem tudtam, hogy mit gondolhat rólam, és azt sem, hogy egyáltalán megérti-e a helyzetemet. De miután befejeztem a mesélést, és láttam könnytől fátyolos szemét végleg beigazolódott, hogy ő igazi barát. Sírva egymás nyakába borultunk, és próbáltuk vigasztalni egymást. Ő engem azzal nyugtatgatott, hogy majd kitalálunk valamit együtt, én pedig végtelenül örültem a reakciójának.

 - Hermione, ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz helyzetben vagy… Bocsáss meg, hogy nem figyeltem rád oda jobban. – mondta el-elcsukló hangon, majd újra megöleltük egymást.

 - Ugyan, dehogy. Nem fontos. Az a lényeg, hogy már tudod, és majd kitalálunk valamit. Erőt adtál nekem ahhoz, hogy ellen tudjak állni neki, és ne hagyjam magam kihasználni.

És talán Ronnak is megtudok most már ténylegesen is bocsátani, és nem csak elhitetem saját magammal, hogy nem volt olyan nagy ügy a szakításunk, és a megcsalása. Talán már képes leszek feldolgozni…

Még egy darabig beszélgettünk, sírtunk, nevettünk. Próbáltunk valami elfogadható tervet kitalálni Malfoy ellen, de képtelenek voltunk ezen törni az agyunkat.

Aztán Ginny félbeszakította a beszélgetésünket, és kedvesen közölte velem, hogy ideje lenne lemenni a Nagyterembe elfogyasztani a reggelinket, mert nemsokára már ebédhez fognak tálalni. Mosolyt csalt az arcomra, hogy láthattam végre egy kis megjátszott cinizmust az arcán. Ez mindig feltudott vidítani, de ettől függetlenül nem akartam beleegyezni a javaslatába.

Nem vágyok emberek közé, nem akarom, hogy rajtam köszörüljék a nyelvüket, nem akarom hogy megbámuljanak, hogy ujjal mutogassanak rám, kinevessenek, megvessenek, lenézzenek. Mostanra már biztosan az egész iskolában elterjedt a tegnapi kirohanásom híre. Valószínűleg a Mardekárosok zöme is rajtam nevet, élükön Dracóval. Nem akarom látni, nem akarok találkozni senkivel sem.

Szerencsétlenségemre viszont egy jó nagyot kordult a gyomrom tanúbizonyosságot téve éhségemről. Így hát nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról, megmosakodtam, és viszonylag elviselhető arckifejezést öltöttem magamra. Eddig Ginny az ágyamon a Reggeli Próféta tegnapi számát olvasta. Amikor visszamentem hozzá hirtelen elsikoltottam magam.

 - Merlin szakállára! Nekem ma még beszélnem kell Dumbledore professzorral a büntetésemet illetően. – megint teljesen magamba roskadtam, de barátnőm szerencsére megnyugtatott, és biztosított arról, hogy a professzor igazságos, és ha elmondom neki az egész történetet, persze néhány extrémebb rész kivételével, akkor valamivel enyhébb büntetést fog kiróni rám.

De jó, egy nap kétszer is elmesélhetem az egész sztorit.

Tehát másodszorra is kénytelen voltam összeszedni magam, és végül együtt kiléptünk a szoba ajtaján. Szerencsére csak egy-két diák üldögélt a klubhelyiségben, a többiek valószínűleg a parkban töltötték az idejüket. A fiúk varázslósakkoztak, a lányok pedig pletykálkodtak, vagy újságot olvastak. Azonban még így is magamon éreztem a megvető tekinteteket. Kínos csendben végigmasíroztunk a helyiségben, majd amikor elértük a portrélyukat megkönnyebbülve léptünk ki rajta.

 - Uh, nem lesz könnyű dolgod, az tuti. – mondta Ginny. – De nem hagylak magadra. – majd bíztatóan megszorította a kezem.

Sikeresen elértük a Nagyterem hatalmas, gondosan kidolgozott ajtaját. Amikor beléptünk rajta, mintha a hangzavar hirtelen elcsitult volna, és helyette döbbent csönd keletkezett.

Ennyire szörnyű voltam tegnap este? Ez hihetetlen. Mindenki más az iskolában ihat, amennyit csak akar, de én, akiről úgy tudják, hogy szent életet élek, véletlenül leiszom magam egy kicsit, és máris kinéznek maguk közül. Na jó… tényleg elég durván beszóltam Ronnak, és magamat is rendesen lejárattam a többi diák előtt, de akkor is… Vagy még nem felejtették el a Malfoyos incidenst sem?

Miközben megcéloztuk a Griffendélesek asztalát, hallottuk a cipőnk sarkainak kopogását. A fullasztó kifutói vonulásunk közben odasandítottam a Mardekárosok asztalához, ahonnan természetesen kitűnt az egyetlen szőke hajjal rendelkező diák. Óvatosan ránéztem, majd hirtelen elkaptam a tekintetem, amikor észrevettem, hogy ő is engem néz, és gúnyos mosolyával mér végig tetőtől-talpig.

Na mi az? Nem nyelte el szégyenében a föld? Pedig igazán megérdemelné, hogy elveszítse a hírnevét az én annál is inkább híres pofonom után. A kis mocsok hogy képzeli, hogy nyílt színen végigmér? Büdösbunkó. Inkább foglalkozzon a kis Pansyjával, aki most sem képes leszakadni róla. Meg is érdemlik egymást.

Újból ránéztem, és bevetettem a leglenézőbb arckifejezésemet, megtoldva egy kis önbizalomban igencsak dúskáló mosollyal.

Úgy látom, ez hatott. – megnyugodva konstantáltam a gondolataimban.

Kicsit megrendült, nem erre számított. El is tolta magától az újdonsült barátnőjét.

Rájött, hogy ez nem hat nálam? Ideje volt. Új ember lettem, remélem… Nem fog csak úgy kifogni rajtam a híres vonzerejével. Ha kell szembeszállok vele. Sőt… Kicsinálom!

Ezzel a gondolattal ültem le a helyemre, vagyis a legújabb helyemre Harry, és Ginny közé. Ron Harry, és Neville között foglalt helyet. Amikor ránéztem elfogott a hányinger. Még sosem láttam ennyire kimerültnek, és csapzottnak. A szemei piroslottak, mintha sírt volna, a szája meg-megremegett miközben magába tuszkolta azt a pár pirítóst. Még csak nem is tömte magába az ételt, úgy ahogy általában szokta, látszott rajta, hogy teljesen kifordult magából. Nem, nem őrjöngött. Csendben szenvedett. Nem szólt senkihez, csak rendíthetetlenül bámult a tányérjába, mintha ott hirdetnék ki a következő Kviddics Világkupa helyszínét. Csak annál sokkal szomorúbb volt, mint aki teljesen elveszítette volna a tudatát, mintha csak a teste lenne itt, de ő maga teljesen elmerült volna valahol nagyon mélyen. Amikor felfedezett nem messze magától megmarkolta a villáját. A keze teljesen elfehéredett, annyira erősen szorította. Elment az étvágyam. Ennek ellenére a tányéromra raktam egy kis rántottát, és én is megpróbáltam magamba tuszkolni. Nem tudtam rágni sem, nem éreztem ízeket, csak ahogyan kiskoromban megtanultam, úgy mozgattam a számat. Teljesen kiszáradt a szám, az étel is rettenetesen hatott rám. Nagy nehezen mégis sikerült lenyelnem az első falatot, amire gyorsan megittam egy pohár vizet. Jött volna a következő falat, de amikor elkezdtem vele szemezni megint rám tört a hányinger. Gyorsan letettem a villát, a tányért eltoltam magamtól, és menni készültem.

 - Én ezt nem bírom. – suttogtam magam elé, majd felálltam, és elindultam a szabadságot hirdető kijárat felé.

Megkönnyebbülve léptem ki a még mindig változatlanul gyönyörű ajtón, de nem tartott sokáig ez az érzés. Hirtelen egy meleg, de annál erősebb kezet éreztem a vállamon. Megperdültem a sarkamon, és meglepve tapasztaltam, hogy a házvezető tanárnőm áll velem szemben.

 - Mc… McGalagony professzor. Jó… jó reggelt! – préseltem ki a számon.

 - Önnek is jó reggelt, Ms Granger. Hogy van? – mondta, és meglepve tapasztalta a megrökönyödésemet. – Jól van?

 - I-Igen, köszönöm.

 - Rendben. Most jöjjön velem kisasszony. Az igazgató úrnak beszéde van önnel.

 - Oh… - kezdtem félelmemet nem takargatva, de félbeszakított:

 - Jöjjön már, nincs vesztegetnivaló időnk. – sürgetett.

Pár perc néma séta után, amit a kihalt folyosók látványa még nyomasztóbbá tett, megérkeztünk a hatalmas kőszobor elé. A tanárnő kimondta a jelszót, de nem hallottam, túlságosan is lefoglaltak a saját, rémisztő gondolataim, miszerint biztosan száműzni fog az Azkabanba, vagy ami még rosszabb ki fog csapni az iskolából, és akkor vége a karrieremnek, mehetek vissza a muglik világába egy eladónak a Tuscoba, vagy minek hívják. De sajnos hamar kizökkentem a gondolataimból, amikor is beléptünk az irodába, és ott állt az orrom előtt teljes életnagyságban Dumbledore professzor.

 - Foglaljon helyet, Ms Granger. Parancsol egy csésze teát? – kérdezte kedélyesen.

Merlinre! Ez most szívat engem? Miért nem csapunk bele a dolgok közepébe rögtön, és mondja, hogy egész évben Malfoy mellett kell ülnöm az összes órán, ráadásul egy szobában kell laknunk, és közös fürdőnk is lesz. Na ezt most fejezd be! – kiáltottam magamra gondolatban. – Nem lesz semmi ilyesfajta büntetés, csak egy egyszerű pár hetes büntetőmunka. Esetleg Piton mellett…

 - Nem, köszönöm. – nyögtem ki.

 - Hát, jó. Úgy látom, minél hamarabb túl szeretne esni ezen a beszélgetésen. – mondta mosolyogva, miközben jellegzetes alakú szemüvege mögül engem bámult.

 - Ööhhm… - mondtam minden bátorságomat összeszedve.

 - Tehát, lenne olyan szíves, és elmesélné, miért is támadt rá Mr Malfoyra?

 - Igazából, csak lesárvérűzött… és ezt nem hagyhattam megtorlatlanul. – mondtam fülig pirulva.

 - Ebben teljes mértékben igaza van, Ms Granger. Volt még ezelőtt is ilyen alkalom? Vagy ez volt az első?

 - Hát… volt még, de az előzőknél nem figyeltem oda rá, viszont mostanában elég sűrűn próbál engem bántani. – nem akartam árulkodós kislánynak látszani, de nem hagyhattam annyiban a dolgot.

 - Csak szavakkal, vagy esetleg használta a varázspálcáját is? – kezdett az igazgató is kicsit elkomorodni.

 - Csak szavakkal. – mondtam szemlesütve.

 - Köszönöm, hogy elmondta nekem, kisasszony. Mr Malfoy megkapja méltó büntetését, viszont úgy döntöttem, hogy önt felmentem a büntetése alól. Teljes mértékben megértem, hogy így cselekedett, de ez maradjon közöttünk. – kacsintott rám barátságosan. – Azonban, ha még egy ilyen eset lesz, nem fogom elnézni. Ezt betudtam a becsülete megvédésének. Rendben?

 - Rendben, és köszönöm, professzor. – szinte repkedtem a boldogságtól. Tehát nincs Azkaban, se közös szoba, se Piton. – Viszontlátásra.

Elköszönésem után lerohantam a csigalépcsőn, még azt sem vettem észre, hogy a professzor csak csóválja a fejét, és nevet az előbb látottakon.

 - Fiatalok. – suttogta maga elé mosolyogva, miközben megkerülte íróasztalát és leült mögé. Azonban semmi megvetés nem volt a hangjában, őszinte boldogsággal figyelte az előbb lerohanó lányt. - Ilyet is ritkán lehet látni az irodámban.