Szokatlan gyorsasággal futottam le az amúgy is lefelé tekeredő mozgólépcsőről. Majdnem fel is borultam párszor, a folyamatos éles kanyartól, főleg, hogy a lépcső sem a lassúságáról volt híres. Minden túlzás nélkül indulhattam volna a következő mugli Olimpián, valamilyen futó számban. Jelenleg azonban ennél sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy nem kaptam büntetést. Olyan erővel robbantam ki a folyosóra, amit még én sem tudtam kordában tartani, ezért valami iszonyatos sebességgel beleütköztem valakibe. Nem láttam, hogy ki az, csak annyit fogtam fel a történtekből, hogy nekifutok, a fejünk összekoccan, és mindketten hátraesünk.

Uhh, de fáj a fejem. Jaj, és ráadásul még vérzik is. Remélem nem törött el a koponyám, vagy ami még rosszabb… emlékezet-kiesés? Nem akarok megint a gyengélkedőre kerülni.

Óvatosan felültem a még mindig kihalt folyosón. Körülnéztem, és láttam, hogy a falón lévő festmények lakói kezüket a szájuk elé szorítva azon erőlködnek, hogy ne buggyanjon ki belőlük a nevetés.

Ilyet sem sokat látnak.

Visszafordítottam a tekintetem az áldozatom felé, aki még mindig a földön fetrengett fekete talárjával a fején, és nyöszörgött fájdalmában.

Ezt aztán jól kiütöttem.

Nagy nehezen feltápászkodtam a hideg és kemény márványpadlóról, majd odasétáltam a fiú mellé, és leguggoltam. Kicsit megszédültem a hirtelen elvégzett mozdulatsor után, és szerencsétlenségemre ráestem a mellkasára.

 - Oh, nagyon sajnálom – mondtam a talárjának, ami még mindig eltakarta az arcát. Ülőhelyzetbe kényszerítettem magam, és óvatosan lehúztam a fejéről a ruhadarabot.

Merlinre! Hogy kerül ez ide?

 - Illetve – javítottam ki magam, egy kis magabiztosságot csempészve a hangomba. – Te meg mi a francot keresel itt?

Na ez már egész jól hangzott.

A hatás kedvéért még gúnyosan el is fintorodtam, és lenézően végigmértem.

Szégyent hoz a Malfoy-családra ezzel a kisfiús viselkedéssel. Nem értem, mit kell ennyit szenvednie, csak egy kis karcolás van az ő homlokán is.

Azonban, amikor észrevette, hogy ki kényszerítette megint a földre, gyorsan rendezte a vonásait, és feltornázta magát félig álló, félig ülő testhelyzetbe. Gúnyosan elmosolyodott, majd kacérkodva beletúrt kócos, ezüstösen csillogó hajába.

 - No lám. Ennyire hiányoztam, Granger? Véletlenül meglátsz, és már a nyakamba is veted magad? – kezdte a szokásos csipkelődős modorában. - Kár, hogy olyan dagadt vagy, hogy még én sem tudlak megtartani.

Na itt telt be a pohár.

Még hogy én dagadt? Mit képzel ez magáról?

 - Kár, hogy olyan piszkafa karjaid vannak. Hogy lesz így belőled igazi, ízig-vérig halálfaló, ha még egy egyszerű nővel sem tudsz elbánni?

Láttam, ahogyan elfintorodik, de nem vártam meg a további reakcióit. Inkább gyorsan felálltam, sarkon fordultam, és elindultam a Griffendél-torony felé.

Tényleg dagadt lennék? Jó, tudom, hogy mostanában kicsit elhagytam magam, és néha túl sokat is eszem, de hogy dagadt? Ez azért túl… Mi ez?

Felfüggesztettem a gondolkodást, majd lepillantottam a karomra. Gyönyörű, vékony ujjak fonták át, majd hirtelen olyan erővel, amit még életemben nem tapasztaltam, belevájódtak taláromon át a bőrömbe, és a tulajdonosa felé rántottak.

 - Aúú – szisszentem fel egy pillanatra, majd amikor rájöttem kivel is nézek megint farkasszemet, modort váltottam. – Malfoy, ez már kezd unalmas lenni. Ha megkérhetlek, ne most fitogtasd az erődet. Ezzel már elkéstél. – vigyorogtam rá magabiztosan, majd egy mozdulattal kirántottam a karom a szorításából.

 - Eszemben sincs, csak… – Kezdte volna a magyarázkodást kaján vigyorával, de félbeszakítottam.

 - Biztos, hogy az igazgatói iroda előtt akarod ezt lerendezni velem? – kérdeztem unott hangon, miközben karba tettem a kezem, és úgy bámultam rá tovább. - Még a végén megtoldják a büntetőmunkádat pár héttel.

 - Igazad van…sárvérű. – morogta, amikor hirtelen felcsillant a szeme. – Éppenséggel lerendezhetjük máshol is.

Egy hirtelen mozdulattal felemelte azokat az ellenállhatatlan, bársonyos ujjait, és végigsimított vele az arcomon. Nem tudtam odakapni, mert a kezeim még mindig a mellkasom előtt voltak összefonva. Inkább megráztam, majd elfordítottam a fejem, így megszakítva vele az érintkezést.

 - Mire gondolsz? – Tettem fel a kérdést, kicsit megütközve az előbb hallottakon.

 - Ma este pontban éjfélkor legyél a Szükség Szobájában. Ha megfutamodsz, megkeserítem nem csak a te, de a barátaid életét is. Viszont, ha ott leszel – egy ördögi mosoly jelent meg az arcán -, akkor csak a tiédet.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá.

Ez mit jelentsen? Mire számítsak?

De nem kaptam rá választ, mert már csak egyedül álldogáltam a folyosó közepén. Nem tudtam, mikor tűnt el, de azt sem, hogy egyáltalán tényleg megtörtént-e az előbbi eset. Azonban amikor megéreztem a homlokomon az égő fájdalmat, akkor bebizonyosodott, hogy nem csak képzelődtem.

Elindultam a Nagyterem felé, mert már kezdtem megéhezni. De csak amikor leértem, akkor vettem észre, hogy már vége az ebédnek is. Így hát korgó gyomorral elindultam a hálókörletünk felé, amikor hirtelen erős nyomást éreztem a vállamon.

Bosszúsan megfordultam, és dühösen megszólaltam:

 - Nem volt még elé… - megfagyott bennem a szó, mert nem volt a közelben se Malfoy, se más ellenség, hanem egyenesen Ginny csimpaszkodott a nyakamba. – Mit keresel itt? – gyorsan megváltoztattam a hangszínemet és az arckifejezésemet is, de ő mégis furcsán, és elképedve fürkészett melegbarna szemeivel, miközben lassan eltávolodott tőlem.

 - Mi a gond? – kérdezte aggódó tekintettel. – Beszéltél Dumbledore proffal?

 - Igen – hangzott a szűkszavú válaszom.

 - És? – majd kiugrott izgalmában.

 - Nem kell büntetőmunkára mennem – mosolyodtam el én is, amikor eszembe jutott az igazgatóval lezajlott beszélgetésem.

 - Hát ez csodálatos! – Ugrott a nyakamba ismét. – De miért voltál ilyen mogorva az előbb? – kapta fel a fejét pár pillanat után.

 - Találkoztam Malfoyjal – komorodtam el megint, mire az ő arckifejezése is hirtelen mogorvába csapott át.

 - Oh, értem. És mi volt? – Csüngött a szavaimon őszinte érdeklődéssel.

 - Semmi, inkább beszéljünk másról – próbáltam elterelni a témát. Szerencsére ő sem ellenkezett. – Te hol jártál eddig?

 - A parkban sétáltam Harryvel.

Egy apró pírfolt jelent meg az arcán, ami újfent mosolygásra késztetett. Örültem, hogy végre egy pár voltak. Igazán rájuk fért már a kikapcsolódás, és természetesen a szerelem. Megérdemelték a boldogságot, amit egymás számára jelentettek. Harry is végre érezhette valaki támogatását. Persze mi sem hagytuk magára soha, de azért egy gondoskodó, és szerető kéz mégis csak többet ér, mint egy baráti mosoly. Mostanában egyre több időt töltöttek egymással, ami nagyon jó hatással volt mindkettejükre. Harry kezdett feloldódni, és nem zárkózott magába annyira, mint Sirius halála után, ami rettenetesen megviselte. Ginny átsegítette ezen a holtponton, és támogatta mindenben. A lány pedig végre megtalálta az igaz szerelmet, teljesülhetett az, amire már oly’ régóta várt. Harry szerette őt mindennél jobban, és neki csak ez számított.

 - Oh, értem – vigyorogtam rá úgy, mint aki valami óriási titkot tud, és ezzel a cinkos vigyorral adja a tudomására, hogy: „Köztünk marad”.

 - Hé! Ne kombinálj! – Nevetve meglökött a vállával, mire én egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és megvédve magam a hasra eséstől megkapaszkodtam a talárjában. Erre még nagyobb nevetésben törtünk ki a folyosó közepén, ahol már néha egy-egy diák is elhaladt mellettünk, furcsállva nem mindennapi kettősünket. Ezeknek az arckifejezéseknek köszönhetően újból, és újból elkapott minket a nevethetnék, úgyhogy egy darabig összegörnyedve, a folyosó fala előtt próbáltunk lenyugodni. Amikor mindketten úgy éreztük, hogy képesek vagyunk újabb kirohanás nélkül folytatni az utunkat a klubhelyiség felé, összeszedtük magunkat, és belőttük az irányt.

Egymásba karolva, és dúdolva haladtunk végig a már igencsak zsúfoltnak számító folyosón, miközben gépiesen kerülgettük ki az embereket. Aztán Ginny kitalálta, hogy játszunk olyat, hogy becsukom a szemem, és ő elvezet a hálókörletünkig. Először nem akartam belemenni, mert elég merész vállalkozásnak tűnt a sok lépcsőn, meg egyéb akadályozó tényezőn baj nélkül átverekedni magunkat, de amikor a szememre vetette, hogy nem bízom meg benne kellőképpen, mégis elfogadtam a feltételeket. Szóval épp így mentünk, még mindig egymásba karolva – én becsukott szemmel, ő pedig árgus szemekkel figyelve az előttünk lévő utat – amikor is hirtelen megszólalt.

 - Nehogy kinyisd a szemed, Hermione!

 - Szerinted kimerem nyitni azok után, amivel megfenyegettél? – Azonban be sem fejeztem a kérdésemet, már nyitottam is ki a szemem. Egy pillantás is elég volt arra, hogy felmérjem a terepet. Azonnal összeszorítottam a pilláimat. Egy dobbanást kihagyott a szívem, majd ezután kétszeresen is behozta a lemaradását. Elkezdett izzadni a tenyerem, egy pillanat alatt kicserepesedett a szám, melegem lett, és még a fejemen lévő seb is elkezdett lüktetni. Hirtelen nem hallottam semmit, csak a kongó ürességet a fejemben, mintha elült volna a folyosón is a zsivaj. Majd megéreztem, ahogyan a barátnőm kicsit elhúz balra, hogy elég teret adjon neki ahhoz, hogy kényelmesen elférjen mellettünk. Óvatosan kikukucskáltam a résnyire nyitott szemem alól, amikor megláttam elsuhanni az ezüstösen csillogó hajszálakat az orrom előtt. Hirtelen megéreztem azt az ismerős, de mégis oly’ szokatlan, bódító illatot beáramlani a zsigereimbe. Nem is volt időm felfogni az eseményeket, mert megéreztem a fülemben forró leheletét, a hozzá társuló hangfoszlányokkal együtt.

 - Éjfélkor várlak – hangzott a kurta üzenet, de még ettől is teljesen megremegett a térdem. Bele kellet kapaszkodnom Ginnybe, hogy megtartsam az egyensúlyom. Csukott szememmel nem láthattam, de mérget vettem volna rá, hogy azt a jellegzetes vigyort nem lehetett letörölni az arcáról.

Egy pillanat alatt vége lett a nem kívánt eseménysorozatnak, eltűnt az illat, eltűnt a remegés, és újra hallani lehetett a diákok nyugodt, és önfeledt csicsergését.

 - Miért nem mondod el végre, hogy mit súgott a füledbe az a nyomorult? – Nógatott már vagy 10 perce a mellettem bandukoló barátnőm.

 - Ne… Nem értettem, de már mondtam… – hazudtam már vagy húszadszorra, de ő átlátott rajtam.

 - Hermione, tudom, hogy titkolsz valamit, és… – kezdte volna a vallatásomat, de szerencsére pont elértük a portrélyukat, ahol aztán a szavába vágtam minden előzmény nélkül.

 - Rózs’sz’rom. – A Dáma felszökött szemöldöke alól kikukkantva bámult engem, majd megszólalt:

 - Ifjú hölgy, megismételné? – vigyorgott a Dáma.

 - Ró-zsa-szi-rom – szótagoltam kicsit idegesen. Minél hamarabb meg akartam szabadulni Ginnytől, csak hogy ne kelljen neki mindent bevallanom. Magam sem tudom, miért nem mondtam el neki, talán féltem a reakciójától, és tudtam, hogy ebben ő sem tudna segíteni.

Magamnak kell elintéznem. Egyedül kell mennem este, hogy senki ne tudja meg. Nem tudom mit tervez, de talán ma véget vethetek a szörnyűségeknek.

Ezzel a gondolattal léptem be a klubhelyiségbe, ahol aztán megláttam Harryt és Nevillet.

 - Áh, sziasztok – élénkült fel Harry a látványunkra.

 - Szia Harry, Neville – gyorsítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassam a közös titkunkat.

Merlin Szent Szakállára! Van egy közös titkom… Vele? Azzal a görénnyel? Normális vagyok én?

 - Sziasztok – csalt egy halovány mosolyt Ginny arcára kedvese jelenléte, de a kezdeti öröm elmúlta után rögtön visszakúszott a bosszús tekintet, és a lekonyuló száj a vonásaiba.

 - Sziasztok – üdvözölt minket Neville is egy kis fáziskéséssel.

 - Hol hagytátok Ront? – kérdeztem a két fiú között járatva a tekintetem, mire Harry arca elkomorult, és elkezdett füstölögni.

 - Hogy hol? Én vagyok a célpont, nem tudtad? – felelt Harry, majd idegesen beletúrt a már amúgy is kócos hajába.

 - Miféle célpont? – értetlenkedtem.

 - Hogy milyen célpont? A kis figyelemfelhívó akciód után, mindenki azt hiszi, hogy mi… hogy mi…

 - Milyen akcióm? Valaki magyarázza már el! – Kezdtem a könyörögést – És mi van veled meg velem? Ginny te érted?

De a lány csak kimeresztett szemekkel bámulta Harryt. Úgy látszik, ő értette.

 - A bulin, amikor kicsit többet ittál a kelleténél… és ugye Ronnak leordítottad a fejét… és… és… hogy lefeküdtél…

 - Nyögd már ki, könyörgöm! – emeltem fel a hangom, mert már én is kezdtem elveszíteni a türelmem.

- Azt hiszem, én megyek srácok. – mondta Neville, de senki sem figyelt oda rá.

 - Jól van, jól van. – mondta Harry nekem szánva, de Neville valószínűleg úgy értette, hogy őt küldi el. Ez azonban most egy cseppet sem érdekelt senkit.

Ginnyre néztem, és láttam, amint ki fut az összes szín az arcából, és nagy komolyan Harryt pásztázza válaszra várva.

Csodálom, hogy eddig meg sem szólalt, csak türelmesen várta a végkifejletet.

 - NA! – szakadt el a cérna.

 - Ron azt hiszi, hogy velem feküdtél le – szakadt ki belőle végül.

Hirtelen elült minden zaj a helyiségben, az összes diák arca felénk fordult, majdhogynem a szájuk is tátva maradt. A kongó ürességben eléggé kínos lett volna olyan hangerővel folytatni, mint amilyenben elkezdtük, ezért halkítottam a hangomon, hogy csak mi hallhassuk.

 - Hogy mi? – mosolyodtam el egy pillanatra, majd összeállt a kép.

De Harry folytatta:

 - Amikor azt mondtad, hogy olyannal történt meg, akiről álmában sem gondolta volna, és pont mielőtt elmondtad volna, hogy ki is az valójában, én a segítségedre siettem. Ron szerint pedig meg akartam akadályozni, hogy minden kiderüljön.

 - Ez nevetséges! De hisz’ neked ott van Ginny. Ki az az épeszű ember, aki ilyet képes feltételezni rólunk?

Körbenéztem, és rájöttem, hogy szinte mindenki.  A még mindig ránk szegeződő tekintetek sokasága meggyőzött.

 - Hát ez az! Ezen is kiakadt. Hogy én csak kihasználom a húgát, pedig ez nem igaz. – halkult el a hangja, és félénken rápillantott barátnőjére. Majd látva a reakcióját aggódva keresett valami segítséget.

Ekkor én is ránéztem Ginnyre, aki majdnem elhányta magát az előbbi traumától, de aztán odamentem hozzá, és őt is biztosítottam Ron állításának hamis voltáról, amire nagy nehezen megnyugodott, és egy idő után már ő is csak mosolygott rajta.

Még egy darabig beszélgettünk, és leckét írtunk. Vagyis inkább én írtam meg mindenki helyett, amikor felfigyeltünk egy élénkvörös hajú fiúra, aki épp a portrélyukon mászott be. Mindenki felkapta a fejét, és ő csak elvörösödve bámult minket, majd mikor ráköszöntünk végre megszólalt:

 - Szia Ginny, Hermi…ohh…ne – bosszús szemeit lesütve sétált el Harry mellett, majd elindult fel, a fiúk szintjére.

Egy kicsit kínos csend telepedett ránk az elmúlt eseményt követően, amit még tetőzött Ginny gyilkos pillantása is.

Úgy látszik, nem felejtette még el a folyosós dolgot.

Inkább úgy döntöttem a szobám magányát választom helyettük.

Meg amúgy is, rájuk fér egy kis kettesben töltött idő. Főleg ezután a félreértés után. Ideje átbeszélniük…

 - Azt hiszem, én is inkább felmegyek – néztem körül kissé aggódva, majd elköszöntem tőlük.

 - Hermione, még folytatjuk… - kiáltotta utánam a magam mögött hagyott lány, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit, és folytattam utam a szobába.

Mi az, hogy „…még folytatjuk”? Nem tartozom neki semmiféle magyarázattal ezzel kapcsolatban. Örüljön, hogy ennyit elmondtam neki. Nem ő fogja megmondani, mit tehetek, nem ő fogja irányítani az életem. Nincs beleszólása. Az én dolgom, hogy ma éjszaka elmegyek-e a Szükség Szobájába, vagy sem. Ne mondja meg, mi lenne a jó! Ne mondjon semmit! Ráadásul Ron is mit képzel magáról? Képes azt feltételezni rólam, hogy Harry és én…? Még belegondolni is rossz. Tudja, hogy Ginny a barátnőm, és soha nem tennék ilyet. Na meg Harry is a legjobb barátom, úgyhogy vele meg végképp nem kezdenék ki. Kicsit gondolkodjon már, könyörgöm.

Mire felértem, már kellőképpen felidegesítettem magam. Őrjöngve berúgtam az ajtót, ami először a falnak csapódott, majd a lendülettöbbletből adódóan, vagy csak a nem túl kedves megnyilvánulásom miatt visszavágódott, egyenesen az orromat megcélozva.

 - Aúú! – kiáltottam fel jó hangosan, hogy mindenki meghallja. Azonban senki sem futott oda hozzám segítséget nyújtani. Ez még jobban felhúzott, ezért véres orral odaballagtam az ágyamhoz, majd levetettem rá magam.

Már csak ez hiányzott. Ma kétszer is megsérültem. Ráadásul két idióta hímnemű miatt. Mikre nem kényszerítenek, ha épp nem figyelek oda.

Előkerestem a pálcám a zsebemből, majd elállítottam az orrvérzést.

Elegem van mindenkiből! Hagyjanak végre békén. Csak egy kis nyugalom kell… nem akarok gondolkodni, nem akarok belegondolni a dolgokba, a dolgok jó vagy rossz oldalába. Mindig én húzom a rövidebbet, és már kezd elegem lenni ebből az egészből. De ma éjfélkor véget vetek ennek a balszerencse áradásnak. Nem érdekel hogyan, vagy mi módon, de lezárom. Megmondom Malfoynak a magamét, aztán mehet, amerre akar, csak engem keeehrüülhjöhn ki.

Ásítottam egyet, majd mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.

            Lihegve ébredtem. Hirtelen felültem az ágyamban, majd kinyitottam a szemem. Hunyorogva próbáltam kivenni a bútorok körvonalait, de nem tudtam. Sötét volt. A Hold nem volt hozzám kegyes, és nem ajándékozott meg számomra oly’ sokat jelentő fényével. Így hát nem volt más lehetőségem, mint tapogatózni. Az éjjeliszekrényemen megtaláltam a régi ébresztőórámat, amit még a szüleim ajándékoztak nekem mielőtt a Roxfortba jöttem volna. Eszembe jutott, hogyan fogadták a szobatársaim ezt az aprócska tárgyat. Némelyikük még életében nem látott ilyen szerkezetet, ezért kicsit megijedtek tőle, de aztán hamar megbarátkoztak vele. Különösen Lavender, aki hamar megtanulta használni. Sőt – ha esetleg valamikor korábban kelt a szokásosnál, hogy még tanítás előtt idejében elkészíthesse a frizuráját, vagy a sminkjét – el is kérte tőlem néhányszor.

Kicsit dülöngélve az álmosságtól ránéztem az apró kijelzőre, amin épphogy csak kivettem a nagymutató ütemes mozgását, és hallottam a szűnni nem akaró folyamatos kattogást. Elsuttogtam egy Lumos-t, letettem a pálcát a kis szekrényre, majd megnéztem mennyi az idő.

Háromnegyed éjfél.

A fejemhez kaptam, mert hirtelen belenyilallt a fájdalom. Megrohamozott az álmom emléke.

Egy szürke szempár, amin megcsillan a Hold fénye / Egy ördögi mosoly, amint kivillantja hófehér fogait / Egy selymes kéz érintése, amint végigsimít a nyakamon / Egy csók, ami teljesen levesz a lábamról / A forró lehelet érzete, amitől libabőrös leszek / Bársonyos, mély hang a fülemben, ami teljesen megbabonáz / Egy csodálatos illatfoszlány / Egy ölelés, amikor meztelen felsőteste az enyémhez simul / A vágy.

Eszembe jutott minden, ami az előző nap során történt velem.

Vagyis még a main.

Az ígéret, a megbeszélt időpont, a hely. Amint sikerült lenyugodnom, gyorsan összekaptam magam. Átöltöztem ügyelve arra, hogy a lányok ne ébredjenek fel.

Nagy levegő, kifúj, és indulás!

Remegve kinyitottam az ajtót, majd behajtottam magam mögött. Lelopakodtam a klubhelyiségbe, ahol óvatosan körülnéztem, és miután megbizonyosodtam arról, hogy már nincs ott senki, gyorsan átfutottam rajta, és átmásztam a portrélyukon. A Dáma elkezdett ugyan méltatlankodni, de én nem figyeltem oda rá. Magammal voltam elfoglalva, és Vele.

Vajon mit akarhat? Remélem nem fog letámadni, mert ha igen, akkor kénytelen leszek megátkozni. Ó jaj… a pálcám. De hülye vagyok! Hogy lehettem ilyen feledékeny? Nem hozom magammal a pálcámat, amikor Malfoyjal találkozom?

Hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam, és a már jól ismert gyorsasággal visszafutottam az átjárót rejtő portré elé, ahol aztán végig kellett hallgatnom a Kövér Dáma bosszankodását mielőtt beengedett volna. Már szinte lebegtem a föld felett olyan halkan lopakodtam vissza a szobába a pálcámért, de végül sikeresen megúsztam az akciót, és pár perc múlva azon vettem észre magam, hogy megint a lépcsőn ballagok lefelé.

Egyedül, sötétben róttam a folyosókat, csak néhány fáklya égett a folyosók sarkain, ami támpontott adott, hogy épp hol is járhatok. Remegő térdekkel ugyan, de elértem a harmadik emeleti üres kőfalat. Megálltam előtte, majd elkezdtem bámulni. Megbabonázott ez a robosztus fal, ami talán elválaszt Tőle.

Nem sokáig.

Éreztem, hogy már nincs sok időm, és hogyha nem akarom, hogy azt higgye gyáva vagyok, akkor be kell mennem.

Most!

Tehát elkezdtem sétálni a fal előtt, magam elé suttogva a kívánságomat:

Az a hely, ahol Malfoy van. Az a hely, ahol Malfoy van. Az a hely, ahol Malfoy van.

Mire befejeztem a fel-alá járkálást és a mondat ismétlését, megjelent előttem egy apró, világosbarna ajtó, amin épphogy befértem. De még így is le kellett hajtanom a fejem, hogy be ne verjem az ajtófélfába. Átléptem a küszöbön, majd teljes ámulattal bámultam a szemem elé táruló látványt.