Óvatosan lehajtottam a fejem, és úgy léptem be az apró ajtón, amin túl egy vártnál sokkal nagyobb helyiség fogadott. Már amennyire ki tudtam venni belőle, a sötétség ellenére. Egy viszonylag széles folyosóval találtam magam szembe, amit a Roxfortban megszokott márványpadló helyett, nyirkos, koszos kő fedett, egy barlang aljára emlékeztetve. A fal, és a mennyezet is ehhez hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy ezek simára voltak csiszolva. Miután felmértem a terepet, elindultam a folyosón, ami végtelen hosszúságúnak tűnt. Jobbra és balra fáklyákkal megvilágított ajtók sorakoztak egymás mellett, amik rettentő hívogatónak bizonyultak, azonban tudtam, hogy Malfoy nem az ajtók mögött lesz. Így hát töretlenül folytattam a kijelölt utat, amíg meg nem láttam, hogy a folyosó végéről apró, alig észrevehető fénynyaláb tör magának utat.

Na, most megvagy. Remélem egyedül.

Elértem a szürke, barátságtalan folyosó végét, és benyitottam a szemben lévő ajtón. Hirtelen megcsapott a nyugalom érzete, átjárt a melegség, és a rideg kőpadlót felváltotta a puha, melengető köd áramlása, amint lábaimmal játszva teljesen elragadott magával a végtelen beteljesedés. Csak álltam a félhomályban, a tárva-nyitva hagyott ajtó előtt élvezve a pillanatot, amikor megszólalt egy rideg hang a közvetlen közelemből.

 - Késtél, Granger – mordult rám Malfoy, egy közeli fotelből engem méregetve. – Legalább rendbe szedhetted volna magad. Kinek van így gusztusa hozzád? – Kérdezte, majd undorodva elfintorodott.

 - Nem hinném, hogy most itt sokat számítana bárkinek is a gusztusa. Nem ezért jöttem. Én csak le akarom végre zárni az ügyünket – kezdtem nagy komolyan a mondandómat, amire Draco válasza egy újabb fintor volt.

Nem foglalkoztam ezzel a reakciójával, inkább beljebb sétáltam a tágas helyiségben, és szemügyre vettem a helyet, ahová kerültem. Az előbbi folyosó után ez a szoba maga volt a gyönyör. Viszonylag otthonosan volt berendezve, már ami azt a pár bútort illeti. A szoba közepén volt egy kis, kerek faasztal két hasonló székkel, amik szemben voltak egymással. A jobb oldali fal mellett egy sokkal kényelmesebbnek tűnő fotel foglalt helyet. Az ülőalkalmatosság párját valószínűleg Malfoy bitorolja. A talárját hanyagul levetette a fotel támlájára, így csak egy egyszerű fekete nadrág, és egy sötét zöld, már-már fekete ing volt rajta. Az én barna nadrágomhoz, és ősrégi vajszínű pulcsimhoz viszonyítva igencsak kicsípte magát, de ez abban a pillanatban egy cseppet sem érdekelt.

Elvégre nem kell semmi durvára számítanom.

Bal oldalt egy előre meghúzott párbajkör volt. A faasztal és székek mögött pedig egy hatalmas, puha baldachinos ágy volt látható számomra.

 - Na végre. Most már legalább láthatom, Te mire készültél – vigyorgott Draco.

 - Hogy érted ezt? – Értetlenkedtem. Tényleg nem értettem, hogy miről beszélt.

 - Hát ezt sem tudod? A párbajkör… – nézett rám várakozva, de amikor látta, hogy az értés egy csepp szikrája sem található meg bennem, folytatta. – Eddig nem volt itt. A helyiség alapberendezése az a kis asztal a két székkel, meg ez a két fotel. A többi tárgy az ide belépők szándékának megfelelően jelenik meg.

 - Oh, értem – mondtam elpirulva, majd leesett a tantusz. – Hogy mi? Ágy? Te nem vagy normális! – Ordítottam kikerekedett szemekkel.

 - Akkor úgy látom, tisztában vagyunk egymás szándékaival. Melyikkel kezdjük? – Mutatta meg tökéletes mosolyát, amiből mintha eltűnt volna a gúny, és csak egy ártatlan kérdést tett volna fel.

 - Menj a francba! Nem te mondtad az előbb, hogy nincs gusztusod hozzám? Akkor most mégis mi a szart akarsz tőlem? – Kérdeztem kicsit megszeppenve, de mégis öntudatosan.

 - Jól áll, ha dühös vagy. Na meg nem a seprűre emlékeztető loboncodra fogok koncentrálni… - mondta fagyosan, még mindig karba tett kézzel, a fotelben üldögélve.

 - Na nem! Nem fogsz te semmire sem koncentrálni. Nem erről volt szó! – Akadtam ki most már végleg.

Főleg, hogy még a pálcámat is kis híján fent hagytam. De legalább meg tudom magam védeni. Vagyis… van akkora tudásom, mint neki? Ő készül halálfalónak, nem én. Ó, jaj, itt a vég. Nincs segítség. Meg kell adnom magam. Vagy ez nem is annyira megadás? – Bukkant fel a kisördög, valahol a lelkem mélyén.

 - Csak nem megijedtél tőlem? Ez kedves tőled.

Ellágyultak a vonásai, amíg ezeket a szavakat kiejtette mosolyra húzódó száján. Azonban hirtelen elkomorodott, és felállt a fotelből. Egyenesen felém igyekezett, megtörhetetlenül. Ha akarta volna valaki, akkor sem lehetett volna eltéríteni a céljától. Elkezdtem hátrálni, hogy minél tovább húzhassam a közvetlen találkozást vele, majd amikor láttam, hogy elkezd gyorsítani a tempóján előrántottam a pálcám és rászegeztem.

 - Ne merj közelebb jönni! – Sziszegtem halkan, de jól hallhatóan. Féltem. Féltem tőle, a reakciójától, az egész estétől.

Nem erre számítottam. Egyáltalán nem. Azt hittem, hogy majd kultúrált emberek módjára elrendezzük az ügyet, aztán utána mehet mindenki a dolgára. Milyen naiv vagyok. Hisz’ ő egy Malfoy. És a Malfoyokkal nem lehet normálisan beszélgetni. Mit gondoltam, mit akar tőlem az éjszaka közepén a Szükség Szobájában? Hogy lehettem ilyen hülye, hogy mégis eljöttem? Saját magamnak köszönhetem, ha ma megerőszakol, és utána megöl. Csak egy egyszerű szókapcsolat, és már vége is mindennek. Neki könnyebb lenne minden, valószínűleg soha nem találnának rám, mert még Ginnynek sem mondtam el, hogy hova készülök.

 - Tedd le szépen azt a pálcát! – Utasított, de nem engedelmeskedtem neki. Hülye lettem volna megtenni azt, amire kért.

Ne! Ne jöjjön közelebb. Így látom azokat az ellenállhatatlan vonásait. Nem akarok neki még egyszer bedőlni.

 - Nem ezért jöttem! – Mondtam inkább magamnak, mintsem neki.

 - Mégis miért? – Kérdezte vágytól csillogó szemmel.

Ajaj, ez nem jó jel.

 - Kössünk alkut – ajánlottam.

 - Folytasd – mondta, miközben egyre közelebb ért hozzám.

A szemei teljesen levesznek a lábamról. Na tessék, már remegek is. Mindjárt összeesek előtte. Ó, a szája, de megcsókolnám. Nem! Ki kell vernem a fejemből! Ez a Malfoy egy dühöngő őrült, akit nem érdekel más, csak a testi vágy. Nem kellek neki.

 - Párbaj… – kezdtem volna az egyezség felvázolását, de megakadtam. Belenéztem abba az őrjöngő tekintetbe, ami teljesen magával ragadott. Mint a háborgó tenger, ami csillapíthatatlan vágyat érez arra, hogy az összes olyan hajót összetörje, megeméssze, amelyik az útjába kerül. Majd észrevettem kicsit telt, íves ajkát.

Érezni akarom az ízét.

Aztán lejjebb vándorolt a tekintetem, és megakadt a majdnem fekete ing alól épphogy kilátszódó izmos mellkasán.

Mit nem adnék most azért, ha hozzá simulhatnék, és életem végéig a karjaiban feküdhetnék, és hallgathatnám a szuszogását. Elég legyen! Ezt nem kívánhatom. Nézz már körül hova hozott! Térj észhez, és folytasd!

Összeszedtem magam, és folytattam a mondandómat, de Draco észrevehette a pár pillanatnyi elkalandozásomat, mert amikor megint ránéztem – immáron minden hátsó szándék nélkül – még diadalittasabbnak tűnt az arcáról le nem törölhető vigyor.

 - … párbajozzunk… először – nyögtem ki. – Ha nyerek, elmegyek, és soha többet nem lesz egymáshoz közünk.

 - Rendben – mondta beleegyezően, majd kajánul felcsillant a szeme. – És ha én nyerek?

 - Ööö… - vörösödtem el egy pillanatra.

 - Ha én nyerek, akkor… hm… na mi legyen? – Nézett rám kérdőn.

Nem nézek rá, nem nézek rá.

Nem néztem rá, helyette inkább a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni.

 - Hm… Ha én nyerek – segített ki – , akkor itt maradsz. És a továbbiakban is rendezünk egy-egy csendes estét.

 - Csendes estét? – Kaptam fel a fejem.

 - Olyat, mint amilyen ma is lesz – kacsintott rám.

 - Rendben – adtam a beleegyezésem.

 - És akkor lesz vége a párbajnak, ha egyikünk megszerzi a másik pálcáját – tette még hozzá gyorsan.

Mire feleszméltem, már meg is ragadta a kezem, és megrázta, így megadva az alku hitelességét.

 - Akkor pálcát ki, és minél kevesebb sikert, Ms Granger.

Nem válaszoltam, inkább csak fellépdeltem a 3 lépcsőfokon a pódiumra, ahol már várt ránk az előre meghúzott párbajkör.

Amikor mindketten beléptünk a körbe, egy átlátszó hártyaszerű burok emelkedett fölénk, meggátolva az idő előtti megfutamodást. Felálltunk középre, kezet fogtunk egymással miközben mélyen egymás szemébe néztünk. Megfordultunk és 3 lépést megtettünk az ellenkező irányba. Amikor megvolt a kellő távolság közöttünk, szembe fordultunk egymással, meghajoltunk, majd felvettük a támadóállást.

Nem vagyok egy gyakorlott párbajozó, miért mentem bele mégis? Le fog győzni, és ha megteszi, akkor vége. Mindennek. Soha nem leszek boldog, mert nem fogja engedni. Ki fog használni, ki szívja az utolsó csepp erőmet is, megkeseríti az életemet. És én megengedtem neki. Hogy lehetek ekkora idióta?

 - Merlinre! – Ordítottam, és közben gyorsan félreugrottam a közeledő fénycsóva elől.

Még szerencse, hogy ilyen jók a reflexeim.

 - Figyelj, Granger! Már elke…

 - Obstructo! – kiáltottam, de elugrott az átkom elől, így az belecsapódott a minket körülfogó burokba, ami aztán elnyelte.

 - Imber Igneo! – Malfoy félreugrott ugyan, de a tűzeső, amit megidéztem, követte. Láttam, ahogyan átégeti az ingje ujját, de végül összeszedte és elkiáltotta magát, pálcáját az ég felé emelve:

 - Protego!

A védőburok megakadályozta a tüzes cseppek földet érését, majd pár pillanat múlva a bűbáj hatástalanítódott.

 - No lám! Te ilyet is tudsz? Nézzük csak, mit lépsz erre – búgta azon az émelyítő hangján. - Precepticus viperatus!

A pálcájából kicsúszott egy vipera, ami egyenesen felém igyekezett, de szerencsére elég gyors voltam, és rászórtam egy sóbálványátkot. Malfoyt pedig megajándékoztam egy Rictusemprával, ami elől nem tudott idejében kitérni, ezért összegörnyedt és a csiklandozás hatására elkezdett nevetni, valamint a földön fetrengeni. Elég vicces látványt nyújtott, de nem engedhettem meg magamnak, hogy rajta szórakozzak, ugyanis még nem volt nálam a pálcája.

Majd csak a végén, de akkor rendesen kinevetem, megalázom. Szórakozzon a jó édes anyjával.

 - Petrificus totalus!

Draco hirtelen megmerevedett, de nem vártam meg, amíg magához tér, hanem gyorsan megkötöztem egy újabb varázsige segítségével. Majd peckesen odasétáltam elé, és leguggoltam vele szemben. Láttam, ahogyan mozgatja a szemét, és elképzeltem, hogyha tudná mozogatni legalább az arcizmait milyen fejet vágna. Ettől a gondolattól elmosolyodtam, majd gyengéden kivettem a kezéből a pálcáját.

 - Na látod, nem is olyan nehéz legyőzni téged – suttogtam a fülébe, miközben odahajoltam hozzá. Az ujjaimmal végigsimítottam az arcán, és folytattam: - Kár érted. Hidd el, hogy nekem sem jó így látni téged, de a cél érdekében bármit.

Rámosolyogtam még egyszer, majd felálltam. A körülöttünk lévő burok szép lassan leolvadt, és én nyugodtan elindultam az ajtó irányába.

Na ezzel meg is volnánk, most már rám férne egy kiadós alvás. Elég késő lehet, és holnap korán kellene kelnem. Jaj, ne. Holnap az első óra Pitonnal lesz. Jól kezdődik a hét, nem mondom. Főleg a Mardekárosokkal… Addigra vajon kiszabadul innen? Áhh… nem hinném. Pálca nélkül? Képtelen lenne rá.

Boldogan lépkedtem az ajtó felé. Nem siettem, mert tudtam, hogy senki és semmi nem tudna már megakadályozni abban, hogy végre visszamehessek a hálókörletünkbe. De amikor lenyomtam a kilincset, valami különös történt. Kikerekedett szemekkel bámultam le az előbb még két pálcát tartó kezemre, azonban ott már nem volt egy sem. Se az enyém, se az övé. Felemeltem a fejem, és láttam, ahogyan a 2 pálca a levegőben repül, egyenesen - a még mindig a földön fekvő - Malfoy kezébe. De ezúttal már egy ördögi vigyor is megjelent az előbbi kifejezéstelen arcon.

Oh, ne! Ilyen rövid ideig tartott csak a varázsige hatása?

Azonban nem volt időm még azon is gondolkodni, hogy ezt gyakorolnom kell, mert Draco egy szempillantás alatt eloldozta magát, és egy pillanattal később pedig már csapódott is be mögöttem az ajtó.

Basszus! Mibe keveredtem. Hülye, idióta, állat! – Szidtam magam gondolatban.

Megfordultam, és elkezdtem rángatni a kilincset, hátha ki tudom nyitni, azonban hiába volt minden próbálkozás. Ekkor eszembe jutott, hogy mostanában tanulunk non-verbálisan varázsolni, ezért úgy is megpróbáltam.

Alohomora! Alohomora! Alohomora! Nyitódj már ki te szar!!

Még jobban elkezdtem rángatni, már majdnem kiszakadt a kilincs, amikor egy mély, búgó hangot hallottam a fülembe suttogni.

 - Ugye milyen jó, ha tudsz non-verbálisan egy-két varázsigét?

Ez a mondat egészen a csontomig hatolt. Kirázott a hideg tőle, felállt a szőr a hátamon, fáztam, de közben izzadtam, rázott a hideg, remegett a térdem, a karom, de még a hangom is remegett volna, ha megszólalok. De nem szólaltam meg. Nem reagáltam semmire, csak rángattam tovább az ajtót.

Hátha…

De nem. Nem tudtam kinyitni. Azonban ekkor a hang újra megszólalt.

 - Mi lesz az alkunkkal, Granger?

Meg sem várta a válaszomat - valószínűleg eszében sem volt megvárni -, inkább jéghideg kezével erősen megragadta a derekam, majd maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni. Tartottuk a szemkontaktust, egymásról le sem véve a tekintetünket. Teljesen elvesztem azokban a gyönyörű, ezüstösen csillogó szemeiben, amit a félhomály csak még jobban kiemelt. A fekete szembogarában viszontláttam arcomat, ahogyan lihegek, és valószínűleg teljesen kipirultam az erőlködéstől. De nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Csak el akartam veszni benne, nem akartam kijutni.

Itt és most! Ez a lényeg. Mindig azt mondják, éljük meg a jelent, és ne foglalkozzunk a jövővel. Hát én most azt hiszem, élvezni akarom ezt a pillanatot. Nem érdekel más, nem érdekel mi lesz holnap, holnapután, vagy egy hét, hónap múlva. Itt és most akarom!

Időközben kicsit jobban szemügyre vettem. Fürtjei rakoncátlanul a szemébe lógtak, egy kis huncutságot csempészve a mindig komor, és mogorva arckifejezésbe. Gyönyörűen ívelt szemöldöke keretezte megbabonázó tekintetét, orra teljes sötétségbe borult, de még így is láttam, hogy meg-megmozdul az iménti eseménydús akciónk utóhatásaként. A szája. Azok az enyhén telt, de élettel teli ajkak, amik oly’ sok jóval ajándékoztak már meg, kicsit pirulva hívták fel magukra a figyelmem. A markáns állán egy kis pihe-puha szőke, alig észrevehető szakáll-kezdetet véltem felfedezni. Lassan felemeltem a kezem a testem mellől, és végigsimította az erős, kicsit vastagabb nyakán, amin még piroslott az előbbi kötél helye. Lejjebb húztam a kezem egészen az ingje aljáig, ahol aztán becsúsztattam alá. Végigsimítottam az övén, amit először elkezdtem kibontani, de aztán meggondoltam magam.

Túl gyors, és különben is, nem én irányítok.

Tehát tovább haladtam. Érzékien megérintettem lapos hasát, a köldökét, majd izomtól duzzadó mellét kezdtem el simogatni.

Ő közben a derekamat, a hátamat, majd a tarkómat simogatta. Eltolt magától, és erőszakosan az ajtónak nyomott. Felszisszentem, mert a kilincs beleállt a hátamba. Először furcsán elkezdett méregetni, majd mikor rájött fájdalmam okára megragadta a derekam és arrébb húzott. Megint neki nyomott a falnak, de most már fájdalom nélkül tűrtem. Lehajtotta a fejét, majd belecsókolt a nyakamba, aztán a fülemre adott egy kisebb csókot, majd az arcomra, a homlokomra, a szememre, az orrom hegyére, és végül a szám sarkára, ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzá. De én már enyhén nyitott ajkakkal vártam arra, hogy végre teljesítse néma ígéretét. Szerencsére erre sem kellett sokat várnom. Fölém hajolt, már éreztem forró leheletét beáramlani a nyitva felejtett ajkaim résén, amikor hirtelen megéreztem puha, húsos száját az enyémre tapadni, majd gyengéden megnyalta nyelvével a felső ajkamat és utat tört magának. Végtelennek tűnő, szűnni nem akaró táncot lejtettek nyelveink, miközben Draco keze is elkalandozott, és megpihent a fenekemen. Gyengéden elváltunk egymástól, majd kipirultan egymásra néztünk. A hangtalan utasításra elkezdtem kigombolni a sötét inget, majd lehámoztam róla. Most már a szemeimmel is gyönyörködhettem gondosan kidolgozott felsőtestében. Azonban ő is megfogta a pulcsimat, és elkezdte lehúzni rólam. Majd hirtelen megmarkolta a fenekem, és felkapott. Átvetettem a lábam a derekán, a kezemmel a nyakát szorítottam, és nevettem. Felhőtlenül, szabadon, csak nevettem. Lenéztem rá, és az ő arcán is láttam átsuhanni egy apró mosolyt. Nem egy tipikus Malfoy-vigyort, hanem egy igazi, szívből jövő mosolyt. Elsétált velem az ágyig, majd lefektetett rá. Még puhább volt, mint amilyennek elsőre kinézett, és most először örültem annak, hogy Draconak ilyen piszkos a fantáziája.

Elvégre nem hiába gondolt erre.

Felültem az ágyon, és most már végérvényesen is elkezdtem kicsatolni az övét, majd a nadrágot is kigomboltam, és elkezdtem lehúzni róla, amit aztán ő folytatott. Hihetetlen gyorsasággal megszabadult a ruhadarabtól, és már csak egy egyszerű zöld, Malfoy-címeres alsónadrágban feszített előttem. Kicsit vicces látványt nyújtott, de ezúttal elfojtottam magamban a véleményem, és átadtam magam a pillanat hevének. Feljebb csúsztam az ágyon, majd amikor megéreztem a lapockám alatt a párnákat, megálltam, és megvártam, amíg ő is követi a példám. Nem is váratott magára sokáig, pár pillanattal később már szenvedélyesen csókolt. A kezével támaszkodott mellettem, hogy ne nehezedjen rám a súlyával, de amikor észrevette, hogy még nem szabadított meg minden ruhámtól fölém térdelt, és úgy gombolta ki a nadrágomat, majd hámozta le rólam. A fehérneműink is valahogy lekerültek rólunk, de szerintem egyikünk sincs tisztában azzal, hogy mi módon. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy már teljesen meztelenül feküdt rajtam. Végre teljesen hozzásimulhattam, és nem akadályozott meg benne sem fizikai, sem lelki probléma. Megint lehajtotta a fejét, és a szám kényeztetéséről áttért a melleim csókolgatására, ahonnan folyamatosan haladt lejjebb, apró csókokkal jutalmazva hasamat. De mielőtt kényes helyekre tévedhetett volna, megismételte az előbb megtett utat, és visszatért az ajkaimhoz. Éreztem az ölemben egyre erősödő vágyát, majd egy pillanat múlva már teljesen beterített a beteljesedés érzete. Megint, újból egymásra találtunk. Pontosan úgy, mint néhány napja. Ugyanolyan csodálatos érzés volt. Mélyen a szemembe nézett, miközben ütemesen mozgott rajtam, a szőke fürtök még mindig a szemébe lógtak. De hamarosan megtörtem ezt az idilli pillanatot, és a szemkontaktus megszakításával hevesen megcsókoltam. Átöleltem a nyakát, simogattam a hátát, izmos fenekét, ami teljesen a hatalmába kerített. Valószínűleg ez okozta neki is az extázis végét, mert egyszerre értük el a mennyország kapuját, ahonnan nevetve küldtek minket vissza, mondván: „Csak élvezzétek az életet.” És mi élveztük. Elmerültünk egymásban újra és újra.

Szenvedély lengte körbe az egész szobát. Izzott a levegő körülöttünk, szinte tapintani lehetett a heves érzelmeket. De mi nem hagytuk abba, csak élveztük az életet. A pillanatot, amit egymásnak tudunk adni, az érzést, amit senki más nem tud kiváltani belőlünk. A gyűlölet képes megszépíteni még ezt a szent dolgot is. Vágyunk egymás érintésére, csókjára, közelségére. És vágyunk egymás bántó szavaira, átkaira, gunyoros megjegyzéseire, utálkozó pillantásaira. Kellünk egymásnak, mert nem tudnánk élvezni az életet, a pillanatot, a jelent. És ez kell hozzá. Kell valaki, vagy valami, aki ha csak egy pillanatra is, de elfeledteti velünk az élet gondjait, még akkor is, ha ezt pont mi okozzuk egymásnak.

Pihegve feküdtem Draco karjaiban.

Élvezni az életet, mi? Élvezni? Basszus! Mit tettem már megint? Képes voltam megint bedőlni neki! Így akarok bosszút állni rajta? Hogy mindig elveszítem a fejem, amikor közelebb jön hozzám? De hisz’ én is akartam! Akkor meg mit reklamálok? Úgy kell nekem, ha ilyen hülye vagyok.

 - Miért teszed ezt velem? – suttogtam a fülébe.

Felém fordította szürke tekintetét, majd megrázta a fejét.

 - Nem tudom. – mondta. – De te se akard megtudni – keményedett meg a hangja.

 - Ha kilépünk innen, minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt, igaz? – Kérdeztem lemondóan még mindig tartva a szemkontaktust.

 - Igen – felelte érzelemmentesen.

Ezt a választ kellett hallanom.

Dühösen felpattantam, úgy ahogy voltam, meztelenül, és elkezdtem keresgélni a ruháimat.

 - Miért, mégis mit gondoltál? – Kérdezte azzal a fölénnyel a hangjában, amit úgy utálok.

 - Semmit! – Morogtam.

 - Egy aranyvérű nem kezdhet egy sárvérűvel, fogd már fel! Mi akkor sem lehetnénk együtt, ha szeretnélek – adta meg a kegyelemdöfést.

 - Szóval csak kihasználtál? Esténként jó időtöltés vagyok? Napközben meg a kis sárvérű stréberen röhögtök a haverjaiddal? – Ordítottam magamból kikelve, pár pillanat múlva pedig már keservesen sírtam Malfoy fölött, miközben ütöttem-vertem ahol csak értem.

 - Állj már le! Mégis mit képzelsz magadról, Granger? – ragadta meg a csuklóm, és lelökött magáról.

 - Én azt hittem… azt hittem… - zokogtam.

 - Mit? Mit hittél? – kérdezte fagyosan. Közben felkelt, és az ágy szélére ült nekem hátat fordítva.

 - Hogy esetleg… talán… mi… - nyögtem ki szipogva.

 - Ne, Granger. Csak azt ne mondd, hogy belém estél. – fordult felém egy fájdalmas mosoly kíséretével.

 - NEM! – válaszoltam talán túl gyorsan, de ő átlátott a szitán.

Megint az a vigyor. De beverném a képét.

 - Jegyezd meg, hogy soha nem lesz olyan, hogy MI – nyomta meg az utolsó szót, a kelleténél kicsit jobban. – Most pedig öltözz, és tűnj el innen – mondta nyugodtan.

Szó nélkül, még mindig a könnyeimmel küszködve felvettem a maradék ruhámat, majd odaléptem Malfoyhoz.

 - A pálcám!? – néztem rá várakozva.

 - Tessék – nyújtotta a kezem felé, és amikor elvettem tőle, egy pillanatra hozzáértem bársonyos bőréhez, amitől megint teljesen kirázott a hideg.

 - Kösz – motyogtam, majd sarkon fordultam és kirontottam a már nyitott ajtón, magam mögött hagyva a meztelen fiút, kezébe temetett arcával, még mindig az ágy szélén ülve.

Zokogva futottam végig a kihalt, sötét folyosókon, mire elértem a portrélyukat. Nagy nehezen felkeltettem a Dámát, akinek a jelszó elmormolása után kedve támadt egy hosszabb szentbeszédhez az alvás jótékony hatásairól, és hogy nekem ilyenkor nem szabadna kint lennem, mert megbüntethetnek. Azonban cseppet sem figyeltem oda rá, csak könnyezve, csendben megvártam, amíg végre befejezi és beenged. Ekkor befutottam a klubhelyiségbe, fel egyenesen a szobánkba, ahol aztán levetettem magam az ágyamra, és keserves sírásba kezdtem.

Miért? Miért teszi mindig ezt velem? Megint hittem neki, képes voltam odaadni magam még most is! Nem teheti meg velem, nem játszadozhat velem csak így. Miért ilyen kegyetlen? Hagyja már abba a kínzásomat! De képtelen vagyok bosszút állni rajta. Mert a végén úgyis elveszítem a kontrollt a tetteim felett, és ugyanaz lesz a vége. Nem akarom látni. Csak egyszer, csak egyszer mondana nekem igazat, és nem áltatna tovább… Nekem nem kell semmi más, csak egy kis igazság. És nyugalom…

Kimerülten temettem bele az arcom a párnámba, de azon az estén nem sírtam magam álomba. Nem tudtam, már nem voltak könnyeim. Az összeset elpazaroltam egy kegyetlen szőkeségre. Úgyhogy szipogva, és nagyokat sóhajtozva álomba szenderültem.