|
8. fejezet - Visszatekintés VII. - A sors fintora
K. Tímea 2008.03.02. 18:49
Ezzel a résszel be is fejeződnek a múltban játszódó fejezetek. És ebben a fejiben Draco szemszögéből írom le az események egy részét.
Amíg Hermione az előbb történteken rágódott az ágyában, és próbált túljutni az őt ért, már szinte sokknak nevezhető csapáson, addig egy szőke fiú megtörten ült a kettejük által felforrósított hatalmas baldachinos ágyon.
Már legalább egy órája üldögélt ott, és mereven bámult maga elé, tenyerébe temetett arcával. Teljesen átadta magát a fájdalomnak, az elkeseredettségnek. Majd egyik pillanatról a másikra hirtelen megváltozott az arckifejezése, és keményen, érzéketlenül felállt, majd felöltözött. Lépéseiről sütött az elegancia, a felsőbbrendűség, de ő ezt észre sem vette. Benne van a vérében. Hisz’ Malfoy. És a Malfoyoknál ez természetes dolognak számít.
Csendesen az ajtóhoz sétált, majd lenyomta a kilincset. Mielőtt kilépett volna a fojtogató sötétségbe, még egyszer utoljára, lemondóan visszanézett a szobára, ahol még az imént minden olyan tökéletesnek tűnt.
Csak ne szólalt volna meg. Az a kis liba így képes volt tönkretenni a pillanatot. Minek akar tudni mindent? Miért akar mindenre magyarázatot kapni?
Kilépett a széles folyosóra, és végighaladt a fáklyákkal keretezett ajtók előtt. Sóvárogva nézett rá mindegyikre, de végül egyikbe sem lépett be. Ő Malfoy, és tud uralkodni magán.
Minden helyzetben. Vagy legalábbis majdnem minden helyzetben. Az érzelmeimen még én sem tudok – gondolta keserűen, mire az arcán átfutott egy fintor, amit ugyanolyan gyorsasággal vissza is hódítottak a rezzenéstelen vonások.
Nyugodtan lépkedett a sötét folyosón. A márványpadlón kopogott cipőjének sarka, ami még jobban növelte nemességének hatását. Varázspálcájával világította meg maga előtt az utat, aminek fényére a hatalmas kőfalat beterítő festmények lakói felébredtek, és elkezdtek magukban morogni. Az egyik sarkon jobbra fordult, majd pár méterrel később elkezdett ereszkedni a folyosó. Megszámlálhatatlanul sok lépcsőn ment le, majd fel, mire elért egy hatalmas, csupasz kőfalat.
- Határtalanság – dörmögte, majd elkezdtek kirajzolódni előtte egy magas ajtó körvonalai, amin aztán beljebb lépett.
A Mardekárosok klubhelyisége már évszázadok óta a Roxfort birtokában lévő tó alatt feküdt. Teljes sötétség borult a helyiségre, a Hold is komor volt, a csillagok sem éreztek magukban annyi erőt, hogy máskor oly’ tündöklő fényükkel bevilágítsák az egész világot. Így Draco kénytelen volt tapogatózva, néha megtoldva egy kis káromkodással, végigvonulni a smaragdzöld, és ezüst bútorokkal berendezett kellemesnek nem mondható szobán. Nagy nehezen eljutott a fiúk hálókörletéhez, ahol aztán bement a szobájába. Odabent viszonylag nagy volt a hangzavar, ugyanis két állandó lakótársa, Crak és Monstro, az igazak álmát aludta, és csitulni nem akaró zajjal horkoltak.
- Oh, hogy ezek a barmok nem képesek normálisan, csendben aludni – suttogta maga elé kicsit idegesen a vezérük.
Amikor beljebb lépett, jó erősen becsapta maga mögött az ajtót, hogy lehetőleg felverje szobatársait. Erre az akciójára szerencsésen fel is riadtak mind a ketten, és álmos, duzzadt szemekkel bámultak a szőkeségre. Draco felhúzott szemöldökkel, és kemény arccal fürkészte két talpnyalóját, majd megszólalt:
- Aludjatok már csendben. Képtelenség mellettetek pihenni.
- Jól van, na – válaszolt kicsit kómásan, de felháborodottan Crak.
- Bocsi, Draco – alázkodott meg előtte Monstro.
Rájuk sem nézve megfordult, és leült az ágyára.
Miért teszi ezt velem? Képtelen vagyok ellenállni neki. Nem teheti ezt velem, hisz’ ő csak egy egyszerű, sárvérű fruska. Nem érdemli meg az érintéseim, a csókjaim, nem érdemel meg engem. Egy Malfoyt. Hol van ő egy Malfoytól?
Hirtelen felkapta a fejét, és észrevette, hogy szobatársai leplezetlenül, tátott szájjal őt bámulják. Egy kicsit elkalandozott, de gyorsan összekapta magát, és immár megint kegyetlenül, ellentmondást nem tűrő arccal nézett vissza rájuk.
- Na mi van már? Aludjatok! – adta ki a parancsot, az előbb még magába roskadt férfiú.
Most csak egy egyszerű fiúnak érezte magát, akinek megtiltották, hogy bármit is érezzen valaki iránt. Nem kelthet gyengéd érzéseket senkiben, csak gyűlöletet válthat ki mindenkiből. Nem engedheti meg magának, hogy az apját magára haragítsa. Nem okozhat csalódást, nem veheti semmibe pont Ő a Malfoy-szokásokat. Nem szegülhet ellen az évszázados, már-már törvényi tekintéllyel rendelkező hagyományoknak. Tovább kell vinnie ezt az ősi, aranyvérű családnevet, tovább kell öregbítenie a jó hírét. Nem szerethet! Nem lehet szerelmes, főleg nem egy sárvérűbe!
Sárvérű? Még hogy én és egy sárvérű? Ez undorító, taszító. Egyszerűen képtelenség. Nem tudnék szeretni egy sárvérűt… - győzködte magát.
Egy intéssel magára varázsolta zöld, ezüstcsíkos pizsamaalsóját, majd betakarózott szintén méregzöld takarójával.
Aludni akarok. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok rá gondolni!
De nem tudott pihenni, csak forgolódott egész este. Néha felriadt, majd fáradtan letörölte homlokáról a csillogó verejtékcseppeket, aztán visszazuhant puha párnájára, és újra elszenderült. Álmokat látott, vágytól izzó álmokat, melyek nem hagyták egy pillanatra sem nyugodni. Ott lebegett a feje fölött egész reggel az a pár kép, újra, és újra átélte, belebizsergett a gerince, kirázta a hideg, de ezt senki nem vette észre rajta kívül.
Rettentően jól értett a leplezéshez, legyen bármiről is szó. A hazugság volt az élete alapja, a kétszínűség, mások félrevezetése, az érzelemmentesség. Nem tudott semmit sem ilyen tökéletesre fejleszteni, csak az álarc mögé bújást. Ezért senki sem vette észre, mi is játszódik le benne valójában.
Amikor reggel felriadt egy újabb megindító képsor után, komótosan kimászott ágyából, és elindult rendbe szedni a kinézetét. Megmosta az arcát, fogat mosott, majd elégedetten nézett a tükörbe. Aranyszőke fürtjei kifogástalanul hullottak arcába, orrának kecses íve egy kis felsőbbrendűséget csempészett a vonásaiba, kicsit domború szája pedig egy mindent elsöprő fintorba rendeződött.
Na ez vagyok én, és nem fog holmi sárvérű csak úgy megpuhítani. Senki nem tud megpuhítani.
Visszament a szobába, majd körülnézett. Senki nem volt már ott.
Vajon hová tűnhetett az a két agyalágyult?
Furcsállta ugyan a dolgot, de végül nem tulajdonított neki nagy fontosságot. Előkereste az aznapi egyenruháját a szekrényéből, és mielőtt még felöltözött volna, az állótükre elé állt félmeztelenül, és megszemlélte magát. Hirtelen a tükör jobb felső sarkában egy arc látszott kirajzolódni, ami elkezdett Dracóhoz beszélni.
- Egy kicsit görnyedt tartás. Húzd ki magad. Az arckifejezésed tedd rendbe. Nem méltó egy Malfoyhoz az érzelmek kinyilatkoztatása. A karod rendben van, bár még kicsit gyúrhatnál. A látszat nem minden, erőnek is kell lakoznia benne. A kezed ne szorítsd ökölbe, még a végén azt hiszik, meg akarsz leckéztetni valakit – mondta rezzenéstelen arccal a tükör lakója.
- Jól van, mára ennyi elég lesz – szakította félbe Draco, majd dühödten kilépett a tükör elől, ami rögtön visszanyerte eredeti állapotát. – Ez a nyomorult berendezési tárgy képes engem kioktatni, hogy mit nem szabad csinálnia egy Malfoynak… az eszem megáll.
Egy mozdulattal magára borította fekete talárját, és kilépett a szobából. Rövid séta után elérte a klubhelyiséget.
Sehol senki. Ez felettébb különös. Hová tűnt mindenki erről a nyomorult Földről?
Majd hirtelen a fejéhez kapott, és elkezdett futni. Felrántotta az ajtót, és kilépett a rideg folyosóra.
Még mindig senki. Jaj, ne. Piton ki fog nyírni, ha elkések az órájáról.
Elkezdte szedni a lábát, eszeveszetten rohant a pár saroknyira lévő pincehelyiséghez, ahol a professzor a bájitaltant szokta tartani. Lerohant a néhány lépcsőfokon, majd berontott a terembe.
Félhomály és poshadt szag uralta a helyiséget, ahol a padokon és a tanári asztalon kívül nem volt semmi. Legalábbis diák nem.
- Mi szél hozta, Malfoy? – Kérdezte Piton felvont szemöldökkel, miközben pengevékony szája egy gúnyos mosolyra húzódott. – Még van fél óra az óra kezdetéig – tette hozzá csak úgy, mellékesen.
- Jó reggelt, professzor – köszönt udvariasan, de mégis hűvösen. – Úgy gondoltam elkelne a segítségem óra előtt – próbált nyugodtnak és természetesnek tűnni, szerencsére sok éves gyakorlásának köszönhetően arcvonásai most sem hagyták cserben.
- Szóval, úgy gondolta? – Kérdezte fagyos hangján Piton, de Dracóban nem keltett félelmet ez a hang. Jól ismerte tanárját ahhoz, hogy ezt a hangnemet csak a többi, átlagos diák megfélemlítésére használja. De nála nem válik be. – És mégis miből jutott erre a következtetésre?
- Múlt órán kért meg rá, hogy segítsek, mert egy nagyon bonyolult, és sok hozzávalót igénylő főzetet fogunk elkészíteni a mai napon. Talán nem emlékszik? – Kérdezte Draco távolságtartóan.
- De, rémlik valami… - gondolkodott el Piton professzor, miközben nem létező szakállával játszadozott. – Akkor el is kezdheti kipakolni azt a rémesen sok összetevőt – gúnyolódott. Egy mozdulattal felállt, és kisétált a teremből, egyedül hagyva Malfoyt.
Na, nesze nekem. Most aztán megkaptam. A fene nagy pánikolásomnak köszönhetően itt rostokolhatok fél órát ahelyett, hogy a Nagyteremben reggeliznék.
Odasétált a szekrényhez, amiben a sok, ritka növényt, vagy állatmaradványokat tartották és kivett pár üvegcsével. Mindegyik asztalra kipakolta a szükséges segédeszközöket, majd mire végzett, elkezdtek szállingózni az első diákok is. Valamennyien elfoglalták a már az első év óta ostromolt helyüket, és az utolsó percekben belépett még 2 tanuló is. Legelöl jött egy középmagas, szikrázó szemű fiatal fiú, akinek megjelenésére a legtöbb Griffendéles lány felkapta a fejét. Utána pedig egy nyúzott arcú, összetört lány kullogott. Halkan behajtotta maga mögött az ajtót, és letelepedett a helyére, Harry mellé.
Pár pillanat múlva irtózatos csattanást lehetett az ajtó felől hallani, ami nagy erővel kivágódott, és beesett rajta Ron.
- Nem késtem el? – Tette fel a kérdést inkább saját magának, mint a többi diáknak. Körülményesen körülnézett, hogy bent van-e már Piton, de szerencséje volt. Megkönnyebbülten kezdte el pásztázni az üres helyeket, mert nem akart leülni barátai mellé. De szerencsétlenségére nem talált más mellett üres széket, ezért mégis csak odasétált Hermionéhez, és lerogyott mellé. Észrevette ugyan a lány zaklatottságát, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Hadd bőgjön, megérdemli. Ha képes volt megcsalni, úgy kell neki. Szenvedjen ő is, ne csak én – gondolkodott magában Ron, de mire végére ért a gondolatmenetében, elszégyellte magát. – Hogy kívánhatom azt, hogy szenvedjen? Ha igazán szeretem, akkor a legjobbat akarom neki, akármit is tett Harryvel, vagy nem Harryvel.
Bíztatóan megkereste a lány combján nyugvó kezét, majd bátorításnak szánva, megszorította azt. Hermione nem reagált az érintésére, csak lehajtott fejjel üldögélt, és a földet kémlelte. Pár pillanat múlva Piton heves robajjal megérkezett a terembe, Ron pedig hirtelen mozdulattal elengedte a lány kezét.
Elkezdődött a végtelen hosszúságúnak tűnő óra. A máskor olyan boldogan csillogó barna szempár tulajdonosa nem szólt a padtársaihoz, még csak fel sem nézett. Igazából senki nem foglalkozott a lánnyal, talán csak a 2 mellette ülő fiatal, akik néhány percenként aggódó tekintetükkel ostromolták, aki erre a gesztusra elfordította a fejét, és még inkább az üstjében rotyogó főzetre koncentrált. Malfoy eközben aggódását profi módon leplezte. Valójában ő sem tudta, hogy mi hozza ki ezt belőle, és nem is nagyon akart róla tudomást venni. Eleinte csak a bájitalra összpontosított, majd amikor végzett a hozzávalók adagolásával, és már csak kevergetnie kellett a lilásan csillogó, ezüstszínű folyadékot, volt ideje gondolkodni az éjszaka történteken, és fel tudta mérni Hermione állapotát is.
Meglepődve vette tudomásul, hogy a lányt még jobban kikészítette az elmúlt este, mint őt, de nem engedte, hogy elszabaduljanak az érzelmei. Még mielőtt kitörhettek volna, idejében leállította magát.
Még a végén megsajnálom azt a kis csitrit. Csak eljátssza az egészet. Hidegen hagyja, hogy mi történt tegnap éjszaka. Egyszerűen nem érdekelheti. Örüljön inkább annak, hogy velem tölthetett egy felejthetetlen éjszakát, sőt… többet is – mosolyodott el magában erre a gondolatra. – Ha meg mégis ilyen nyomorultul érzi magát, hát tessék. Nem az én dolgom foglalkozni egy sárvérű lelki problémáival. Nincs hozzá semmi közöm, majd ő elrendezi magában. Ha kell, tőlem aztán Weasley segítségét is igénybe veheti…
Hirtelen felnézett a lány a főzetéről, és egyenesen belefúrta a tekintetét Draco acélszürke szemeibe. A fiú egy darabig fel sem fogta, hogy mit művel, csak nézte a lányt. Nem szemeztek, nem volt benne semmi érzelem, vagy szándékosság. Egyszerűen rajta felejtette a szemeit. Ez a látvány eszébe juttatta az esti álmát, hogy mennyire kívánta a lányt a Szükség Szobájában, és hogy milyen jó volt hozzásimulni.
Merlin Szent Szakálla! Miket gondolok én?? Ez csak egy csaj. El kell dobnom magamtól, mint az összes többit. Annyi nő rohangál még a világon rajta kívül, akiket gond nélkül megkaphatnék. Miért pont rajta agyalok folyton?
Egy hirtelen mozdulattal megrázta a fejét, és megszüntette a szemkontaktust, majd visszatért a főzet elkészítéséhez.
Hermione időközben összeszedte magát, és fátyolos szemekkel ő is minden erejével az előtte gőzölgő anyagra koncentrált.
Hamarosan vége lett az órának, és Draco mindenkit maga mögött hagyva, kisietett a teremből. Csak egy ártatlan könnycsepp látta ennek a műveletének kárát, ami az őt figyelő elnyűtt szempárból csordult ki. Észrevétlenül letörölte arcáról a nedvességet, és összepakolta a holmiját, majd ő is távozott.
A szőke fiú csapkodva haladt végig a folyosón. Úgy trappolt, mint egy hisztiző kisfiú, aki nem kap ebéd előtt cukorkát. Az alsóbb évesek mind kikerülték, vagy megálltak, hogy elengedjék. Senki nem mert a közelébe kerülni, nehogy esetleg rajta csattanjon az ostor. Így még a legnagyobb tömegen is könnyedén át tudta verekedni magát, minden nagyobb erőfeszítés nélkül.
Elérte a következő óra helyszínét, ahova megint idő előtt érkezett, de nem érdekelte. Megkereste a helyét, és várt. Várt a diákokra, várt a tanárra, várta, hogy végre elkezdődjön az óra, és ne kelljen tovább várnia. Utált várni. Semmit nem utált ennél jobban. Nem szerette, ha megvárakoztatják, ha valamit nem kap meg idejében, vagy nem tud akkor csinálni, amikor ő akarja. Nem szerette, ha megmondják mit, és mikor tegyen. Csak ő parancsolhat saját magának. Egy igazi elkényeztetett gyerekre vall ez a tulajdonsága.
Ne akarjanak rajtam uralkodni! Ehhez nincs joga senkinek. Mégis mit képzel az a ribanc, hogy csak így befurakszik a gondolataimba? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Egy sárvérűt?? Egy sárvérűt! Hová fajul még a világ? Egy Malfoy és egy sárvérű? Nevetséges. Apám kinyírna… Hogy kinyírna? Megátkozna, megkínozna, és csak utána ölne meg. És ez a legnagyobb gondom? Az apám? Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Nem kezdhetek egy ilyennel. Kihasználni persze jó. Használni addig, amíg meg nem unom, és utána eldobni. Remek ötlet. Ezt fogom tenni. Nem érdekel egy sárvérű szenvedése. Csak ha én okozom. Boldogsággal tölt el, ha kínozhatom.
Egy ördögi mosoly terült el az arcán, és megszületett benne a túlélési ötlet.
Ki fogom használni Grangert. Ha szükségem van rá, hogy kiéljem magam, akkor ő mindig itt lesz. Akármennyire is ellenkezni akar, elég egy érintés, és máris a karjaimban van. Főleg, hogy most ilyen ramaty állapotban van. Így még könnyebb lesz elcsábítanom.
Draco külsején egy gonosz ötlet megfogalmazódása vált láthatóvá, ami boldogsággal, elégedettséggel töltötte el. Azonban belül, a szíve legmélyén - ami talán nem fagyott meg teljesen, és néhol még lüktetett egyet-egyet a langyos szív -, keserűség volt, és undorodott saját magától.
Nem akarta elfogadni az érzelmeit, ezt az ismeretlen érzést, amiről úgy gondolta, hogy soha nem érheti el őt. Hisz’ ő egy Malfoy, és a Malfoyok nem éreznek, nem szeretnek. De ő érzett valamit. Talán nem szerelem volt, talán köze sem volt a szerelemhez. Csak egy kis gyengédség, szánalom, sajnálat egy olyan nő iránt, aki megérdemelné a szerelmet, a boldogságot. Ha nem is tőle, akkor mástól. De jelenleg ő állt a legközelebb ahhoz az állapothoz, hogy ezt meg tudja adni neki. És meg akarta neki adni. Még akkor is, ha ez csak egy egyszerű illúzió, és csak becsapja őt, saját magát is. Nem tudta biztosra, hogy mit érez, és nem is akarta tudni. Szabadulni akart. Szabadulni az érzéstől, minden gyengédségtől, minden jóleső érintéstől. A gondolatuktól is kirázta a hideg, és félt. Életében először félt. Félt attól, hogy csalódást okozhat az apjának, beszennyezheti a Malfoyok hírét, és legfőképpen attól, hogy szeret. Szeret egy olyan lányt, aki talán őt is szeretni tudná.
De ebben a pillanatban abbahagyta ezt az ostoba képzelgést, és észrevette, hogy néhányan már a teremben ülnek, és ámulva őt bámulják.
- Mit bámultok? – Tette fel a kérdést a tőle megszokott stílusban. A diákok zöme ijedten kapott a táskájához, és kezdett el benne kotorászni, csak hogy eltereljék Draco figyelmét magukról. Pár perc múlva megtelt a terem, és megjelent a tanárnő is. Malfoy oda sem figyelt a szónokló professzornőre. A gondolataiba merülve töltötte nem csak ezt az egy órát, hanem az egész napot.
Délben a Nagyterembe érve sietősen leült a helyére, és észrevétlenül elkezdte pásztázni a Griffendélesek asztalát. Nem látott egy olyan személyt sem, aki megérdemelte volna a figyelmét. Csak egy görnyedt háton akadt meg a szeme, ami rázkódott. Valószínűleg sírt az illető.
Oh, hogy oda ne rohanjak, meg vissza. Még a végén megsajnálom.
Fintorogva fordította el a tekintetét a lányról, majd jóízűen elkezdett enni. Hamarosan befejezte az ebédet, és felállt. Minél hamarabb menekülni akart a zsibongó teremből, azonban amikor elérte a szabadságot jelentő hatalmas ajtót, beleütközött valakibe.
- Nem látsz a szemedtől? – Mordult rá, de amikor ráemelte a tekintetét Hermionére, megdermedt. Még soha nem látta ennyire elhagyatottnak a lányt. Nem voltak sehol a barátai, egyedül ebédelt, egyedül szenvedett. Megesett rajta a szíve, de hamar összeszedte magát. – Menj az utamból – szólt rá megint, kicsit erélyesebben, csak hogy tisztázza, ki is ő valójában. A lány szó nélkül elállt az útjából, és kiengedte az ajtón.
Hogy képzeli ezt, hogy így semmibe vesz? Még csak rám se nézett… Nem teheti meg ezt velem. Én egy Malfoy vagyok!
Ezzel visszafordult, és egy mozdulattal megragadta a lány karját. Hermione értetlenül bámult rá, de nem szólt. Nem is kellett, hisz’ Malfoy megtette helyette.
- Nocsak, nocsak. Mi bánt, Granger? – kérdezte, miközben kivillant gonoszan mosolygó ajkai mögül tökéletes fogsora.
- Én… én csak… - kezdte a felesleges magyarázkodást az áldozat, de Draco közbevágott.
- Ne! Ne csináld… még a végén valami értelmes is elhagyja a szádat – mosolygott rá Malfoy, miközben elégedetten tapasztalta, hogy Hermione egy könnycseppet töröl ki szabad kezével a szeme sarkából.
- Menj a picsába, Malfoy! – sziszegte minden erejét összeszedve. – Miért nem hagysz végre békén? – emelte fel a hangját a lány.
- Hogy mersz kérdőre vonni?? Azt teszek veled, amit csak akarok – felelte fölényeskedve -, és te még csak ellenkezni sem tudsz.
Hermione egy mozdulattal elrántotta a kezét fogvatartójától, és hátat fordítva elmenekült a helyszínről.
Nem ment utána, nem látta értelmét. Pedig legszívesebben felpofozta volna az engedetlen, visszafeleselő lányt. Ehelyett inkább megcélozta a parkot, ahol ehhez hasonló borús időben élvezett sétálni. Kitombolta magát abban a fél órában, ami maradt a következő óra kezdetéig, és utána nyugodtan ment vissza a biztonságot rejtő ódon falak közé. Hamarosan eltelt a délután is, majd a koraeste, és azon kapta magát, hogy a Mardekárosok klubhelyiségében ücsörög a kedvenc foteljében. Az utolsó diák is épp akkor állt fel, és hagyta egyedül a rideg szobában, ami tele volt Mardekár címerével, és a zöld-ezüst kombináció volt az uralkodó szín. De Draco figyelmét elkerülte a sok összeillő bútor látványa. Helyette járt az agya, gondolkodott. Még mindig nem zárta le magában ezt az egészet, nem tudta, hogy mit kellene tennie. Csak az fogalmazódott meg benne, hogy mit nem szabad tennie. Nem szabad még közelebb engednie magához. Mármint nem testileg, úgy szüksége van rá. Kell neki a lány csókja, érintése. Látni akarja, a szemébe akar nézni, amikor átadják magukat egymásnak. Lelkileg nem merészkedhet hozzá közelebb, mert akkor vége mindennek, amit eddig felépített magában.
Akkor befuccsolna az eddig követett eszme értelme. És az apám minden bizonnyal ki fog borulni, és talán még ki is tagad a családból. Mit csinálhatnék a családom nélkül? Egy senki vagyok egyedül. Még az a mugliivadék sem tudná pótolni a családomat. Nem áldozhatom fel érte az egész életemet. Nem ér annyit.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrott a fotelből, és kilépett a klubhelyiség ajtaján. Ki akarta szellőztetni a fejét, ezért elindult sétálni. Csak rótta a folyosókat, egészen addig, amíg el nem ért az egyik prefektusi fürdőhöz, ahova belépett a megfelelő jelszó kimondásával. A megkönnyebbülés szele járta át a testét, amint a medencére pillantott. Meglepő nyugodtsággal odasétált, majd levette a pizsamáját. Körbehordozta a tekintetét a helyiségen, majd elégedetten konstantálta, hogy itt tökéletesen érzi magát. Megengedte azt a csapot, amiből méz illatú víz folyik. Ez mindig meg tudta nyugtatni, akármi is volt a gondja. Óvatosan körbejárta a medencét, majd ahol úgy vélte, hogy a legmélyebb, beleugrott a forró vízbe. Néhány karcsapással átért a túlméterezett kád másik oldalára, de nem állt meg. Addig úszott, amíg teljesen el nem fáradt. Utána felfeküdt a víz tetejére, és ott lebegett. Kitisztult az elméje, relaxált, pihent.
A nap folyamán először hagyták békén az idegesítő gondolatok. Néhány perc nyugalom után felemelte a fejét, és végignézett meztelen testén. A látványtól kicsit elmosolyodott, és elképzelte, hogy mi lenne, ha valaki így, ebben a pózban meglátná.
Valószínűleg vagy kiszaladna az illető, vagy rám vetné magát.
Még nagyobb mosoly terült el az arcán erre a gondolatra.
És ha Granger lenne az? Akkor ő vajon mit tenne? Bizonyára ledermedne az ajtóban. Talán még észre sem venném, hogy ott van, és úgy bámulna tátott szájjal. Tegnap éjjel is láttam a kikerekedett szemeiben az ámulatot, amikor engem nézett. Teljesen levettem a lábáról a szimpla látványommal. Hihetetlen mire vagyok képes, minden erőfeszítés nélkül. Bár ő sem panaszkodhat. Imádom a testét. Eddig egy lány sem tudott ennyire felvillanyozni. Csípőjének vonala egyszerűen tökéletes, gyenge karjai, bőrének puha tapintása pedig egyenesen a mennyekbe repít.
Draco teljesen elengedte magát, és élvezte azt a fellegekbe repítő érzést, amit Hermione gondolata váltott ki belőle. Percekig, vagy talán órákig feküdt így a víz felszínén, elmerengve az élet fontos dolgairól. De aztán megint bekúszott a gondolataiba a megvetés, a méreg, ami elhessegetett minden jót. Így hát megint mérgesen, feldühödve kikászálódott a medencéből, majd talárját pizsamája fölé penderítve elindult vissza a klubhelyiségbe. Már épp lefekvéshez készülődött, kezében az elmaradhatatlan esti kakaóval, amikor eszébe jutott, hogy a prefektusi fürdőben hagyta a varázspálcáját. Így hát nagy szitkozódások közepette, egy szál pizsamaalsóban, ott hagyott csapot-papot, és visszament érte.
Ó, hogy az a… hogy lehetek ennyire… ennyire… feledékeny??
A nagy rohanás következtében észre sem vette, hogy a kezében maradt az üres bögre. Út közben azonban már nem tudta eltüntetni, ezért magával vitte.
Amikor az előbb még forró gondolataitól izzó fürdő ajtaját elérte, és lenyomta a kilincset, teljesen ledöbbent. Ott ült Hermione a medencében, neki hátat fordítva, és élvezte a vizet, pont úgy, ahogyan fél órával ezelőtt ő is tette. Leizzadt, nem tudta mit kellene tennie, csak állt ott kimeresztett szemekkel. A sors fintora… Az előbb még arról ábrándozott, hogy mit tenne Granger, ha meglátná őt ebben a szituációban, és ő is pont ugyanúgy reagált, ahogyan a lánytól várta volna el. Hirtelen kicsúszott a kezéből a bögre, és ezer apró darabra törött. Merlinre!
Hermione egy szempillantás alatt megfordult, és majdnem kitört belőle a sírás. Draco gyorsan összeszedte magát, és magára erőltette az oly’ gondosan kidolgozott maszkját, majd megszólalt:
- Hiányoztam? – próbált gúnyosnak tűnni kegyetlennek ható mosolyával, de nem volt a sikerében biztos egészen addig, amíg Hermione kétségbeesve el nem ordította magát. Ezen felbuzdulva még érzelemmentesebb lett, és teljesen átjárta a testét a Malfoyok által dicsőített gonoszság. A lány kitartóan védte magát Dracóval szemben, de a néha meg-megremegő hangja elárulta őt. Tudta, hogy fél, és ezt ki is használta. Kihúzta magát, előretolta a mellét, és elindult felé.
Ha igazam van, akkor most minden simán fog menni. Végre van alkalmam elkezdeni a kínázását. De biztos, hogy ezt akarom? - Tette fel magának a döntő fontosságú kérdést, azonban rögtön el is vetette ezt a lehetőséget, és csak a lány tönkretevésére koncentrált.
Minél több fájdalmat okozok neki, annál büszkébb lesz rám apám, és a nevemhez is méltó leszek.
Egyre közelebb ért a lányhoz, így már ki tudta olvasni a szeméből, hogy vágyik rá, akarja őt, azonban magának sem akarja bevallani. Fél a következményektől. Nem tudná elviselni, ha még egyszer hagyná, hogy kihasználja őt Malfoy. De a fiú nem tántorodott meg. Belefúrta a tekintetét a varázslatos barna szempárba, és ment. Egyre közelebb, mígnem Hermione meg nem indult a paraván felé. De Draco nem engedte elszökni, inkább magához rántotta. Olyan erővel szorította a derekát, hogy felszántotta a bőrét a körmeivel. Teljesen magával ragadta az illata, megbabonázta a tekintete, de nem engedett a csábításnak.
Most én vagyok az erősebb, magam alá utasítom. Mire képes ő? Képtelen ellenállni nekem, és ezzel ő is tisztában van. Kell nekem! Tudni akarja, hogy mire készülök. Mire készülök?
Közelebb hajolt hozzá, és majdnem megcsókolta a nyakát, de egy láthatatlan kötél megállította. Csak állt ott vele szemben, és gondolkodott.
Hogy mire készülök? Meg akarom keseríteni az életed, ki akarlak csinálni, nem akarom, hogy élj! Nem akarom, hogy tudj uralkodni rajtam! Utálom, hogy hagyom, hogy így bánj velem. Nem akarlak bántani, de muszáj! Malfoy vagyok, kötelességem így bánni veled. Hagyj végre békén, eressz el, és hagyd, hogy kihasználjalak.
A lány kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét kitépte magát a karjaiból, de Malfoy utána kapott, és lerántotta róla a törülközőjét. Kikerekedett szemekkel, leplezetlenül bámulta a lány bájait. Azonban Hermione pár pillanattal később észbe kapott, és befutott a paraván mögé, ahol gyorsan magára kapta a hálóingjét. De mire elindulhatott volna a kijárat felé, Draco utolérte.
A szemei szikrákat szórtak, és most semmi kétsége nem volt afelől, hogy vágyik a lány szenvedésére. Meg akarta büntetni, amiért ilyen kegyetlen vele. Őt hibáztatta mindenért.
Fél perc múlva egymással szemben álltak a medence két partján. Nem tudta, hogy kerültek ilyen helyzetbe, de nem is érdekelte. Elkezdett vetkőzni, hogy ezzel is fokozza a lány kétségbeesését. Közben ördögi vigyor kúszott az arcára. Hermione tátott szájjal bámulta a mutatványát, majd egy pillanattal később meggondolatlanul elfordult. Malfoy ezt kihasználva gyorsan visszakapta magára a pizsamaalsóját, és odasietett a lányhoz. Megragadta a derekát, majd maga felé fordította. Látta a szemében a félelmet, de nem érdekelte. Egy mosoly átvette a hatalmat a vonásai felett, és úgy válaszolt neki, a pár perccel ezelőtt feltett kérdésére.
- A kérdésedre nem válaszolok. Úgy gondolom elég egyértelmű az elmúlt pár hét után.
Erre a válaszra lehajtotta a fejét, Draco pedig szorosan átölelte. Végigsimított a gerincén. Ő is élvezte a pillanatot, amit 24 órával ezelőtt is átélt. Azonban Hermione felrántotta a fejét, és lefejelte.
Ó, hogy a… te ribanc. Még röhögsz is? Na ennyi volt a szép pillanatokból – akarta mondani, de a lány már nem volt a karjai közt. Az ajtó felé futott, de megcsúszott a vizes padlón, és hanyatt vágódott. Malfoy megint ott termett, és felrántotta magához. Durván a falhoz nyomta, majd letámadta az ajkait. Direkt volt kegyetlen, harapta ahol érte. Érezte, hogy kiserken a vér a lány szájából. És ő élvezte, hogy fáj neki, hogy megsebezheti. De hirtelen ellágyult, amikor megérezte, hogy Hermione viszonozza a csókot. Viszont nem sokkal később, a lány magához tért, és szabadulni akart. Könyörgött, hogy engedje el, de újra magához szorította.
Azt hiszi elengedem? Most, hogy végre itt van előttem, és azt csinálok vele, amihez épp kedvem van. Nem fogom itt hagyni.
Ezt a kijelentését meghazudtolta az, ami néhány pillanattal később történt. Egy szempillantás alatt kifutott az összes erő Hermione testéből, és összeesett. Draco lábánál ült, átkarolva a térdét, és keservesen sírt. Nem lehetett hozzászólni, mert nem válaszolt. Nem lehetett vele semmit sem csinálni, mert tehetetlen volt. Malfoy dühödten hátrébb lépett, majd idegesen végigsimított szőke fürtjein.
Te nyomorult, már megint ezt teszed velem? És még én vagyok a kegyetlen??
- Rohadj meg te mocskos sárvérű – kiáltotta, majd elviharzott. De még mielőtt kilépett volna a fürdő ajtaján, leguggolt a medence szélénél, és felkapta a pálcáját. Pár pillanattal később már csak egy ajtócsapódás visszhangját lehetett hallani. Csak ez, és egy zokogó, tehetetlen lány emlékeztetett arra, hogy Draco Malfoy valaha is ott járt volna.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
