|
9. fejezet - Álom vagy valóság? I. - Bepillantás
K. Tímea 2008.03.02. 18:51
Ron kicsit merész vállalkozásba kezdett, hogy visszaszerezze Hermit. Vajon sikerül neki, vagy az egész csak egy álom marad?
Ez lenne az én történetem. Semmi jó, semmi meseszerű nincs benne. Csak tengernyi csalódás és kegyetlenség. Hogy kinek a részéről? Én is kegyetlen vagyok. Nem csak Malfoy. Kegyetlen vagyok magammal, amiért próbálok elszakadni tőle, azonban amikor igazából lehetőségem lenne rá, megfutamodom. Hogy mitől félek? A várt válasz Ő lenne. De nem, nem ejtem ki többet a nevét. Most sem igazán tőle félek. Persze, tartok a reakciójától, hogy esetleg bánt. Fizikailag. A lelki része már régen meg volt. Az már nem érdekel. Egy kis idő kell, hogy túl tudjam tenni magam rajta. Semmi több, csak egy kis nyugalom kellene. De amíg nem száll le rólam, amíg nem fogja fel, hogy nem kell nekem, és én sem kellek neki, addig nem lesz nyugtom. Hogy igazából mitől is félek? Ennek is én vagyok az oka. Félek magamtól, attól, hogy nem tudok megállj-t parancsolni magamnak, és engedem, hogy továbbra is kihasználjon. Márpedig, ha legközelebb is ilyen gyenge, és tehetetlen leszek vele szemben, akkor elvesztem. Pont úgy, mint tegnap este. De akkor is csak szerencsém volt. Ja, szerencsém… Ha a végkimerülést szerencsének lehet nevezni, akkor az volt. Hihetetlenül. És ezt mégis kinek köszönhetem? Naná, hogy neki.
A gyengélkedőn fekszem már második napja.
Ha minden igaz, holnap elhagyhatom, és minden folytatódik a régi kerékvágásban.
A büntetőmunkát is elkezdhetem. Milyen szerencsés vagyok. Érdekelne, hogy Piton vajon mit tervelt ki ellenem. Remélem hetekig kell majd pakolásznom, meg a port törölgetnem. Ennél fantáziadúsabbra nem nagyon számíthatok. De nem is baj, legalább bőven lesz időm elmélkedni. És biztos, hogy ezt akarom? Még többet agyalni a múlton? Mert ez már múlt. Megtörtént, vége, történelemmé vált. A gondolataim kitöltője, a lelkem egy része. Amitől soha nem fogok szabadulni. Elkeseredettségemet muszáj valahogy kiadnom magamból. Ha nem sírok, ha nem csapkodom, akkor forduljak magamba? Ne szóljak senkihez? Nem, ez nem lehet megoldás. Inkább megmutatom mindenkinek, milyen erős is vagyok.
Nyílik az ajtó. Odakapom a fejem, és egy vörös loboncot pillantok meg. Sietős lépteivel felém igyekszik, majd fülig érő vigyorral letelepedik mellém. Alig merek ránézni, csak a szemem sarkából sandítok rá. Majd amikor észreveszem, hogy engem fürkész, elkapom a tekintetem, és a hófehér takaróm redőit kezdem el fixírozni. Érzem magamon a tekintetét, és mindent megtennék azért, hogy ne engem bámuljon. Óvatosan ráemelem a szemeimet, és kérdőn ránézek. Látva még mindig letörölhetetlen mosolyát, megszólalok:
- Minek örülsz ennyire, te lány?
Csak mosolyog, talán még szélesebbre is nyitja a száját, ha egyáltalán képes rá. Felemeli a kezét, és a szája elé rakja. Beletemeti az arcát, és úgy vigyorog tovább.
- Na, mi történt? – unszolom, most már én is átvéve a jókedvét.
Egyszerűen képtelen kinyögni egy értelmes szót is, csak hümmög, és teljes valójában közszemlére bocsátja mind a 32 tündöklő fogát.
- Jaj, ne is mondd – kezdi a beszámolót, de megint megakad, mert egy vigyor-hullám újfent elkapja. Rádől a hasamra, és beletemeti az arcát a takarómba, miközben játékosan elkezd dörömbölni az ágyon.
- Ginny, szedd már össze magad, és meséld el végre, hogy MII TÖRTÉÉNT!! – emelem fel a hangom, de ellágyul a szívem, amikor meglátom az újabb kitörni készülő nevetőrohamot.
Tettetett morcossággal ránézek, hogy most már aztán tényleg ideje lenne elmesélnie mindent, és nem kellene tovább húznia az agyam. Észreveszi türelmetlenségem, és végül elkiáltja magát, talán kicsivel hangosabban is a kelleténél, mert mindenki felénk fordítja kíváncsiságtól kidüllesztett szemét.
- Megkért, hogy töltsem vele a Valentin-napot!
- Hogy mi…? De hát az csak februárban lesz, addig még van több mint 3 hónap – hüledezem a meglepettségtől, mire ő rosszallóan megrázza a fejét.
- Hát ennyire hihetetlen, hogy képes előre tervezni?
- Nem, dehogy. Csak… - kezdek bele a magyarázkodásba, de látom, hogy nincs semmi értelme. – Jaj, annyira örülök nektek.
Felemelkedem az ágyról, és szorosan átölelem. Érzem az öröm okozta rázkódást, de csak még jobban magamhoz szorítom. Teljesen átérzem a boldogságát, ami kitölti teljes valóját, és szétárad minden egyes porcikájában. Egyszerűen mindene ragyog, tökéletes összhang uralkodik rajta. Semmi sem tudná most elszomorítani.
- De inkább beszéljünk rólad. Miért kerültél már megint a gyengélkedőre? – kérdezi kicsit aggódva, de még mindig mosolyra húzódott szájjal, ami kiemeli pirospozsgás arcát.
- Nem történt semmi különös – mondom leszegett fejjel -, csak kimerültem.
- És ezért rögtön itt kell töltened 3 napot?
Felvonja a szemöldökét, és válasz után kutatva tekint le rám. Próbálok elsüllyedni. Egészen a párnám mélyére nyomom magam, de csak nem akarok eltűnni.
Pedig most milyen csábító lenne a sötét, fekete mélység. Elbújhatnék örökre mindenki, és minden probléma elől. Nem kellene többé aggódnom, sem szenvednem. Egy csendes dallam ismétlődne végig, és elnyerném az örök beteljesülést. Milyen csodálatos is lenne.
- Ne aggódj értem, nincs semmi gond. Inkább mesélj. Mikor találkoztok? – megpróbálom elterelni a figyelmét rólam, de szerencsétlenségemre átlát rajtam, mint a szitán.
- Hermione! – emeli fel a hangját. – Mondd el!
Rám parancsol, de én nem akarom megadni magam. Ezért oldalra fordítom a fejem, és tüntetőleg kibámulok az ablakon.
Az idő már kezd egészen hűvössé válni. Az égen egyre több felhő gyülekezik. A madarak csoportosan vonulnak el a birtok felett, elvíve magukkal a jó időt, és a felhőtlen boldogság érzetét. Elmúlt a nyár, elmúlt a gondtalanság. Jön a rossz idő, és vele együtt automatikusan megérkezik a komorság is. A Nap is kezdi elveszíteni az erejét, már csak néha-néha tűnik fel az egyre sötétebb fátyol mögött. Hamarosan elkezd esni az eső, és elmossa magával a diákok szemében csillogó örömteli fényt. Elér minket is a bánat, és kénytelenek vagyunk elfogadni. Nincs visszaút. Az örök körforgás megállíthatatlan. Egyszer fent, egyszer lent. Most épp lent.
Mint a vidámparkban a hullámvasút, amikor zuhansz a lejtőn, és úgy érzed, minden a feje tetejére állt, pedig csak neked furcsa ez az érzés. Viszont a magad javára is fordíthatod. Ha kiszállsz, mosolyogj, és ne törődj a rosszulléteddel. Ha nem veszel tudomást róla, egyszer csak elmúlik, és vissza sem tér. Legközelebbi alkalomnál, már ismerősként fogod üdvözölni ezt a furcsa érzést. Kellemetlen lesz, de hamar sikerül túltenned magad rajta. Gyakorlott leszel, és nem hagyod magad lerántani a mélybe. Az ember a saját hibáiból tanul, és egyszer ezen is túl kell esni.
Ha ilyen áron, akkor ilyen áron fogom megtanulni csökkenteni a csalódás okozta veszteség erejét.
- Ööhh… - hallok magam mellől egy nyögést, ami visszaránt a valóságba. Visszafordítom a tekintetem Ginny felé, és látom, ahogyan a virágcsokorhoz mellékelt apró fecnit olvassa. Óriásira tágultak a pupillái, a száját nyitva felejtette, de ez érdekel most a legkevésbé. Hirtelen kell cselekednem. Kikapom a kezéből a cetlit, és a markomba szorítom. Tudom, nincs már semmi értelme, hisz’ csak egy sor volt rajta, amit nem nagy ördöngösség elolvasni.
De mégiscsak kellett valamit tennem.
Rám bámul. Le sem veszi rólam a szemét. Elpirulok.
Nincs mit tenni, lebuktam.
- Ez mégis mit jelentsen? – teszi fel az elkerülhetetlen kérdést.
- Hát… - próbálom húzni az időt, hogy egy kis időt nyerjek, de nem térhetek ki a válaszadás elől. – Igazából valamiről még nem tudsz…
Őrült gyorsasággal vörösödöm el, amit még 1kg paradicsom is megirigyelhetne tőlem. Nem merek ránézni, mert attól félek, kiolvasná a gondolataimból az elmúlt napok eseményeit.
De előbb vagy utóbb muszáj lesz elmondanom. Nincs visszaút.
- Szóval emlékszel arra, amikor Malfoy valamit a fülembe suttogott a folyosón? – Kezdek bele bátortalanul.
- Aha – feleli kurtán.
- Akarod tudni, hogy mit mondott? – Kérdezem, bár már előre tudom, hogy feleslegesen járatom a szám.
Hát persze, hogy tudni akarja.
Nem válaszol, csak kidülledt szemeit rám szegezve alig észrevehetően bólint.
Talán nem is mozdította meg a fejét, csak az én képzeletem játszadozik velem, de ha már belekezdtem, akkor elmesélem neki. Ha örökre elítél, ha végleg elveszítem a bizalmát, ha többé szóba sem akar velem állni, akkor is elmondom neki.
- Azt mondta, hogy… az üzenet az volt… hogy… öhm… szóval azt mondta, hogy… találkozni akar velem… a… Szükség Szobájában – nyögöm ki nagy nehezen.
Eltátja a száját. Szó szerint. Mindjárt leesik az ágyamról.
- Ugye nem mentél el?
- Én?
- Hát ki más??
- De – suttogom megsemmisülten. Szégyellem magam előtte, el akarok tűnni.
Nyeljen el a föld! Tök mindegy hová jutok, csak el innen!
Nyel egyet. Úgy látom, ő is kezdi rosszul érezni magát, de a kíváncsisága felül kerekedik minden kellemetlen érzésén.
- Mi történt?
- Fogadtam vele. Párbajoztunk.
- Hogy mit? Malfoyjal? Képes voltál fogadni egy olyan idiótával? Hogy gondoltad…? – Hirtelen elhallgatott, majd egyik pillanatról a másikra hangnemet váltott. – Mégis miben fogadtatok?
- Lefeküdtem… vele.
Merlin Szent Szakálla! Mit mondtam? Képes voltam kimondani? Atyaég. Most mit gondolhat rólam? Totál elítél, látom rajta.
Rám néz. Látom, hogy sűrűn pislog. Csillog a szeme, el akarja takarni előlem a kitörni készülő könnycseppeket.
Ennyire… ennyire aggódik értem?
Felém hajol, majd szorosan átölel. Már én sem tudom türtőztetni magam. Elerednek a könnyeim. Öleljük, szüntelenül vigasztaljuk egymást.
- Nincs semmi baj – suttogja a fülembe -, majd együtt kitalálunk valamit.
Talán saját magát is nyugtatgatni akarja. Mindenesetre azért rettentő jól esnek a szavai, végtelenül hálás vagyok a megértéséért. Nem is kívánhatnék magamnak jobb barátnőt. Egyszerűen minden tökéletes.
Nem vagyok egyedül – kiáltom magamban. Boldognak érzem magam, hisz szeretnek. Ennél ki kívánhatna magának többet?
***
Leszállt az éj. Eltűnt a Nap gyenge szikrája a végtelen horizonton. Megjelent néhány csillag az éjfekete égen, és a Hold bontogatta láthatatlan szárnyait a lebegő habcsókok mögött. Én azonban csak ülök az ágyamon, és figyelek. Nézem, ahogyan a Tiltott Rengeteg fáinak lombkoronáját szaggatja az egyre felerősödő szél. Az égiek is siratnak valamit – talán a szépség, a boldogság elernyedését -, mert ezer könnycsepp hull le az égi rengetegből. De én csak ülök az ágyam szélén, kezembe temetett arccal, és lihegek. Lihegek, mintha a tüdőmet akarnám kiköpni.
Az imént hagytam ott. És most itt vagyok egyedül, a felemésztő magányban.
De kezdem az elején…
Ginnyvel való összeborulásom után megegyeztünk, hogy holnap ebéd előtt bejön hozzám, és segít felcipelni azt a néhány holmit és édességet, ami a három nap alatt felhalmozódott. Csendesen felemelkedett az ágyamról, és még egyszer utoljára megszorította a kezem. A kezdeti mosoly, amivel belibbent a helyiségbe, nyomtalanul eltűnt az utóbbi húsz perc alatt.
A délután hátralévő részét egyedül töltöttem. Legalább volt időm olvasgatni, és behozni a lemaradásomat. Megírtam két 50 centis házi dolgozatot. Egyiket Pitonnak kell leadni holnap, a meztelen csigák csápjainak felhasználási módjairól, a másikat pedig Binns professzornak a XVII. századi IV. Troll-felkelésről. Sajnos, magam nem tudtam elmenni a könyvtárba anyagért, ezért az egyik elsőévest kellett megkérnem, hogy hozzon ide pár kötetet.
Szegénykém elég gyengének tűnt, alig bírta el azt a pár sorozatot. Mi lesz ezzel a nemzedékkel? Teljesen elhanyagolják a testedzést…
Amint ezen elmélkedtem, elnehezedtek a szemeim. Nagy erőfeszítések közepette is alig tudtam ébren tartani magam, ezért átadtam magam az édes semminek. Elnyomott az álom, és körbevett az áthatolhatatlan szürke köd.
***
Szikrázó napsütés követte utamat. Egy ösvényen sétáltam, amit körül vett egy kiismerhetetlennek tűnő sötét erdő. Dúdoltam. Néha, ha kedvem támadt, táncra perdültem. Boldognak éreztem magam. Örömömben szökdécseltem, hangosan kurjongattam egészen addig, amíg furcsa csend nem telepedett az egész helyre. A madarak abbahagyták a csiripelést, a szél nem susogott, nem zörgette a faleveleket. Fojtogató csönd támadt körülöttem, és hirtelen valami megmozdult mellettem. Egy ág reccsenése hallatszódott pár méterre tőlem, ami kegyetlen hangerővel rengette meg a földet. Oldalra kaptam a fejem, és egy nagy, lapáttenyeret pillantottam meg az egyik fa törzsébe kapaszkodni. A tenyeret egy, majd még egy hosszú láb követte. Hamarosan kibontakozott egy magas, szikár testalkatú alak körvonala. Sima, egyszerű mugliruhát viselt. Fekete farmer volt rajta, egy méregzöld inggel. Az arca sugárzott, szüntelenül mosolygott. Mikor odaért elém, mosolyogva rám emelte kék szemeit, majd megszólalt.
- Hermione! Már vártalak. Valamit mutatnom kell neked.
Egy mozdulattal megragadta a karom, és gyengéden elkezdett húzni maga után. Nem tudtam megszólalni a megilletődöttségtől. Csendben követtem őt, egészen addig, mígnem elértünk egy tisztást. A fákkal körülvett réten a békesség érzete uralkodott. Mintha őzek legelésztek volna, nyulak játszadoztak volna egymással, és madarak kergették volna egymást. Azonban mindez csak illúzió volt. Csak a képzeletem játszott velem.
Ron nem engedte meg nekem a nézelődést, mert eltéríthetetlenül haladt a mező közepe felé, ahol egy apró, kúthoz hasonló tárgy állt. Amikor elértük megállt, és rám nézett. Akkor ismertem fel, hogy ez egy merengő. A belsejében ezer, meg ezer emlék és eltitkolt gondolat futkározott. Az ezüst gomolyagból nem lehetett semmit kihámozni, de a tudatunkban mégis érezni lehetett az áttetsző szálak fontosságát, elmagyarázhatatlan lényegét. Egymást néztük. Tudtam, hogy mi fog következni, de mégis tartottam tőle egy kicsit. Előtört belőlem a józanész, még így, az álmom közepén is. Tisztában voltam vele, hogy Ron ezt szánt szándékkal csinálja, és nem csak szimpla álom ez az egész, de egyszerűen képtelen voltam elhinni neki.
Miért pont itt, miért pont így?
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de megragadta a kezem, és bátorítóan húzni kezdett a túlméterezett tálka felé. Tudtam, hogy egy számára fontos, de egy számomra megrendítő emlékképpel fogjuk kezdeni, viszont ez is beletartozott abba a magyarázatba, amit meg szeretett volna velem osztani, és szerette volna, ha megértem.
Kavarog a gyomrom, szüntelenül forog körülöttem a világ. Elmosódott jeleneteket látok kirajzolódni, de semmi ismerős nincs számomra. Erős ujjakat érzek az enyéim között. Szorosan tart, már zsibbad a kezem a szorításától. Azonban hirtelen jóleső borzongás fut végig a gerincemen, amikor megérzem másik kezét a derekamon. Csak egy pillanat volt az egész. Időm sem volt végiggondolni, mert már egy ismeretlen helyen ácsorogtunk. Véget ért a kínzó kavarodás, megszűnt a hányinger, és újra szilárd talajt érezhettem a talpam alatt.
Egy mediterrán stílusú szórakozóhelyre érkeztünk, ami tele volt szórakozni vágyó fiatalokkal. A bárpult előtti székek tele voltak, mindenki a rendelt italára várt. Tőlünk jobbra volt egy hangulatos fénnyel bevont kis sarok, ahol kanapék, és fotelek kínáltak lehetőséget a pihenésre, vagy épp egy kis ártatlan félrevonulásra. Mindenhonnan nevetést, beszélgetésfoszlányokat lehetett hallani.
Mégis mi ez a hely? Még sosem jártam itt.
Értetlenül felnéztem Ron mélykék szemeibe, de ő nem nézett rám. Erőtlenül bámult maga elé, mintha hipnózis alatt tartanák. Magával ragadott a félelem, eluralkodott rajtam a hirtelen előtörő féltékenység. Végül abba az irányba fordítottam a fejem, amerre az övé is volt. Megrökönyödésemre egy másik Ron Weasleyvel találtam magam szemben, aki egy kanapén üldögélt egyedül. Csak egy poharat tartott a kezében, ami valószínűleg alkohollal volt tele töltve. Bámult maga elé, miközben a lábát járatta a zeneszó ritmusára. Nem foglalkozott a körülötte állókkal, még csak fel sem nézett.
- Ron! Mi fog történni? Ugye nem akarod, hogy végignézzem az egész jelenetet?? – Kérdeztem meg, már-már hisztérikus hangon az igazi, álombeli Rontól. Őt fürkésztem a tekintetemmel, de ő alig akart megmozdulni. Oldalba böktem, mire lassan, mint egy lassított felvétel, felém fordította a fejét. Láttam rajta, hogy csak néz, de nem lát. Nagyot nyelt, majd bólintott egyet.
- Csak annyit mutatok meg, ami feltétlenül fontos az érzelmeim megértéséhez – mondta tőle szokatlan stílusban. - Figyelj! – adta ki az utasítást.
Egyszerűen nem értettem, hogy miért akarta, hogy lássam ezt.
Ez mire jó nekem? Nekünk? Neki? Attól nem tart, hogy esetleg még jobban leírom magamban? Így akar visszaszerezni? Így akarja bebizonyítani, hogy igenis érzek még iránta valamit, mert féltékenykedni fogok? Ha igen, akkor ez egy rossz húzás volt a részéről.
Hirtelen meghallok egy mély hangot. Mintha a helyiségben szólna, a zenét túlüvöltve. Nagyon is ismerős ez a hang. Mély, bársonyos, és a hideg futkározik tőle a hátamon. Kellemes bizsergés veszi át a hatalmat minden porcikám fölött.
*Azt hiszem, túl sokat ittam. Hol vannak az ikrek? És Ginny? Miért nincs itt Hermione? Bárcsak itt lenne velem, és nem a szüleivel nyaralgatna valahol. Amíg én itt szenvedek egy üveg Lángnyelv Whisky-vel, addig ő szép aranybarnára sütteti a pocikáját. Oh, jaj. Azt hiszem, kezdek rosszul lenni…*
Körülnézek, de a bárban senki nem tulajdonít különösebb figyelmet a hangnak.
Egyáltalán hallják?
És hirtelen leesett a tantusz.
De hisz’ ez Ron hangja.
Felé rántom a fejem, de nem mozog a szája. Szájtátva rá bámulok. Csak tátogni tudok, egy hang sem jön ki a torkomon.
- Mi történik velem? – Kérdezem meg a mellettem álló magas férfiútól, mire értetlenül bámul rám.
- A gondolataim – adja az egyszavas magyarázatot, majd int, hogy figyeljem a kanapén ülő énjét.
Hallgatok rá. Egyenesen rászegezem a tekintetem, majd elindulok felé. Kopog a cipősarkam a kőpadlón, de a zene hangereje elnyel minden hangot. Csak a mély, tompa koppanásokat lehet valamennyire hallani lépteim után. Elérem az ülőalkalmatosságot, és leülök a békésen iszogató fiú mellé.
Milyen bizarr jelenség. Itt ülök Ron mellett, azon az éjszakán, amikor megcsalt, és hallom a gondolatait. Eközben pedig az igazi, pár hónappal idősebb Ronnie minket bámul pár méterre tőlünk. Apropó pár hónap…
Óvatosan feltérképezem az ifjabb Ront, majd a hónapokkal idősebb énjét, és feltűnik, hogy igazán szembeütköző változásokon esett át az utóbbi időben. Az arca keményebb lett, markánsabb. Ezt bizonyítja apró szakálla is, amit nemrég kezdett el növeszteni. A válla is szélesebb lett, és a combja is megvastagodott, izmosodott. A haja egy picit hosszabb és kócosabb lett, ami igencsak az előnyére vált. Egy szóval férfi lett belőle. Igazi, gyengéd, de kemény férfi. Hát nem ez minden nő álma?
De… csak az a baj, hogy én nem akarok ezek közé a nők közé tartozni.
A gondolataimat megzavarja egy fiatal, vékonyka hang, ami hirtelen egy test személyében meg is érkezik. Egyenesen a mellettem ülő fiú ölébe csapódik.
*Na ne, kilöttyinted a piámat.*
- Szia, Liz vagyok – hallom magam mellől a már-már idegesítően visító hangot.
- Ron – fűzi hozzá tartózkodóan, miközben a kezéről rázza le az alkohol maradványait.
- Nem akarsz táncolni? – Kérdezi szempilla-rebegtetve.
- Épp most öntötted ki a whiskymet, nem is érdekel? – Szemrehányóan ránéz a lányra, majd lelökdösi az öléből, a kanapéra.
*Nem kell a társaságod, te Liz, vagy hogy hívnak. Nekem egyedül Hermionéra van szükségeehm…*
- Úgy gondolom, van jobb szórakozási lehetőség is, mint egyedül iszogatni – fűzi hozzá kacéran, miközben teli szájjal Ronra mosolyog.
Hátrafordulok, és látom, hogy a kísérőm kezd zöldülni.
Elég rossz lehet még csak felidézni is az elmúlt eseményeket, nemhogy végignézni annak a társaságával, akitől ezt az egészet normális esetben foggal-körömmel titkolni kellene. De ő nem ezt teszi. Szembe néz a tetteivel, és felvállalja a következményeit. Nem tudom, hogy ez bátorságra, vagy idiótaságra vall-e. Mindenesetre imponáló, hogy ilyen őszinte velem, még úgy is, hogy szinte alig van esélye annak, hogy mi egyszer megint egy pár legyünk.
- Ő az? – Kérdezem tátogva, mire ő bólint egyet. Hirtelen elkomorul az arcom, és fintorogva fordítom vissza a fejem feléjük.
A lány pár pillanat alatt visszavergődik Ron ölébe, és készségesen megitatja vele a maradék italt is.
*Azt hiszem, ezért még nem fog berágni rám… Elvégre nem fog semmi sem történni.*
Látom, hogy már párásodik a szeme, és nem sok kell ahhoz, hogy beadja a derekát, ugyanis Liz rutinosan elkezdett felé hajolni, majd óvatosan megérintette a szájával Ron puha ajkait.
*Ez…ez… ezt nem szabad megtennem.* - szólt a fejemben a mély hangocska.
Azonban hirtelen elegem lett az egészből. Nem bírtam tovább nézni a történet alakulását, így hát felpattantam, és odaviharzottam az igazi Ron mellé. Könnybe lábadt szemekkel rá néztem, és elkezdtem ordítozni.
- Ezt akartad? Ezt? Hogy végignézd, mennyire fáj nekem? És hogy lássam, milyen jól szórakoztál? Miért okozol nekem még több fájdalmat? Miért nem tudod végre befejezni a kínzásomat? Miért nem tudtál szeretni? Miért keh…elleh…ett megh…csalh…nohd?
Megfogja a karom, de nem engedem neki. A szemeimből patakokban folyik a könny. Kitépem magam a kezei közül, és elfutok mellette. Ki akarok lépni az emlékből, de nem tudom, hogyan tehetném meg. Próbálok menekülni előle, az előttem enyelgő párocska elől, de nem tudok. Hirtelen előttem terem, és magához szorít. Nem tudok kiszabadulni az öleléséből. Ütöm-verem a mellkasát, ahol csak érem, közben folyamatosan, megállíthatatlanul zokogom. Tehetetlen vagyok vele szemben. Erőtlen vagyok. Csak sírok, és teljesen eláztatom az ingjét.
- Miért teszed te is ezt velem? – Óvatosan felemelem a fejem a kérdésem elhangzása közben, és ránézek. Látom, hogy az ő szemében is tükröződik a ki nem hullajtott könny.
- Nem… én nem akartam. Hermione, kérlek, hidd el nekem.
Egy apró, gyöngyházfényű csepp hagyja el gyönyörű-szép, csillogó kék szemeit.
Ha tehettem volna, megfogom, és egy üveggolyóba zárom, amit örökké a nyakamban hordanék.
Azt akarom, hogy mindig velem legyen. Szükségem van a szeretetére, a gondoskodására, és tudnom kell, hogy ő is emberből van, és képes jóvátehetetlen hibákat ejteni, sírni, bocsánatot kérni és persze mindezek után nevetni, boldoggá tenni. De jelen pillanatban arra vágyom a legjobban, hogy kiléphessek a merengőből, az álomból, és végre felébredhessek.
***
Nem is kellett sokáig várnom a megváltó ébredésre. Felriadtam álmomból. Rázott a hideg, izzadtam, és a telesírt párnámból szinte csavarni lehetett a nedvességet.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
