Egy újabb reggel. Egy újabb pocsék nap vette kezdetét. Ezt bizonygatja az elállni nem akaró esőfolyam is. Mi lesz ebből még? Ha továbbra is így folytatódik, lassan elkezdhetjük építeni azt a bizonyos bárkát, ami kimenekít minket az özönvíz elől. És biztos, hogy meg akarom építeni? Oly fáradságos munka árán ki akarok törni ebből a reményvesztett világból, és bekerülni egy másikba?

…ami talán még kilátástalanabb helyzet lenne.

Miért akarnak az emberek mindenáron élni? Miért kell félni a haláltól? Elvárják az embertől, hogy féljen, rettegjen a haláltól, hogy mindig az lebegjen a szeme előtt, hogy egyszer úgyis meghal: „Tégy meg mindent, amit szeretnél, mert egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már nincs lehetőséged rá.” Szüntelenül visszhangzik ez az egy mondat a gondolataimban. Nem tudok szabadulni tőle.

Egyszer anyám mondta ezt nekem. Lehettem körülbelül 12-13 éves, amikor egyik délután egyedül hagyott a házban, és rám bízta a háztartási teendőket is, mondván én már elég érett vagyok a házimunkához, és ő úgyis csak pár órácskára hagy magamra. Dagadt a mellem a büszkeségtől, örültem, hogy rám merte bízni ezt a számára fontos munkát. Pontosan ezért rettenetesen komolyan vettem a feladatomat, nem akartam csalódást okozni neki. Épp mosogattam, amikor pár percre ott kellett hagynom a sok mosatlan edényt, amíg ajtót nyitottam a postásnak. Belefeledkezve beszélgettem a kedves ismerőssel, amikor hirtelen egy nagy csattanást hallottam, csobbant valami, majd egy irdatlanul hangos, és keserves nyávogást produkált a rendbontó. Ezután mintha ezer üveg törött volna el. Azonnal fogtam magam, és befutottam a konyhába. Észre sem vettem, hogy a postás orrára csaptam az ajtót, de akkor ez érdekelt a legkevésbé. Megálltam az ajtóban, és tátott szájjal bámultam a csatatérré átvedlett helyiséget. Mintha bombát robbantottak volna. A székek felborultak és az egykor az ebédlőasztal felett lógó csillár törött kristálydíszei az asztallapon játszadoztak a szikrázó napsütés fénynyalábjaival. Egy teljes étkészlet pedig, pohárral, tányérral egyetemben a padlón végezte felismerhetetlenségig ripityára törve. A sarokban pedig egy ázott, vörös bundájú macska állt, miközben villámokat szórt méregzöld szemeivel. Hirtelen azt sem tudtam, mire figyeljek. Szívem szerint megnyugtattam volna Csámpást, de már csak pár perc volt addig, amíg anyu hazaért. Ezért nem is törődtem a felfordulással, gondoltam majd elmesélem neki, hogy mi okozta, és együtt eltakarítjuk. Odamentem hát kedvencemhez, és felvittem a szobámba megszárítani.

Pont végeztem is vele, mire nyílt az ajtó, és egy boldog megjöttem-et egy annál is inkább meglepődött atya ég követett, majd hirtelen felhangzott a teli torokból kiáltott nevem. Felálltam, majd az ajtóhoz sétáltam. Megálltam a lépcsőfordulóban, hogy tisztes távolságból elmagyarázhassam a történteket, de nem hagyott szóhoz jutni. Záporoztak felém a szidalmak sorozatai, hogy ő mennyire csalódott bennem, és hogy ígéri, soha többé nem fog még egy ekkora banális hibát elkövetni. Én csak hebegtem-habogtam, elkezdtem magyarázni, hogy valójában mi is történt, de nem hitte el. Nem értettem, hogy miért tette ezt, ezelőtt még soha nem volt ilyen igazságtalan velem szemben. Csak hallgattam, majd miután kiordította magát, tüntetőleg bevonultam a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem érdekelt, hogy mit csinál, már segíteni sem akartam neki. Este viszont már apu is hazaért a munkából, aki bejött hozzám, és elmeséltem neki mindent. Nem tudom, hogy hitt-e nekem, de fél óra múlva beküldte hozzám anyut, akin még mindig látszott a hitetlenség. Neki is elmondtam még egyszer mindent, mire megrázta a fejét, és elhangzott az a bizonyos mondat. Ezután felállt, és magamra hagyott.

És most, több év elteltével megint eszembe jutottak anyám szavai. Ha nem is abban a jelentésében, mint amiben ő szánta nekem, de célba értek…

A gyengélkedő jellegzetes ajtajának nyikorgására feleszmélek, és kiszakadok a gondolataim közül. Hosszú, kecses, gondosan ápolt női ujjakat látok rátapadni az ajtófélfára, majd megjelenik a hozzá tartozó test is. Nyúlánk alakja közeledik felém, majd ráveti magát az ágyamra, és a fülembe ordítja.

 - ’reggelt Herm.

Az akcióját heves pisszegések követik Madame Pomfrey részéről, mire látogatóm szende arcán egy bocsánatkérő mosoly terül el.

 - Szia – köszönök én is.

 - Na, jobban vagy már? – teszi fel a kötelező kérdést Ginny.

 - Igen, sokkal. Csak tartok a ma estétől.

 - Hát, igen – tűnődik. – Nem lesz valami leányálom megint Malfoyjal szembenézni.

 - Hogy mi? – Nézek rá kimeresztett szemekkel, mire rájövök, hogy félreértett. – Nem, dehogy. Nem rá gondoltam – fejezem be kissé elpirulva.

 - Akkor kire?

 - Pitonra, és az ő csábító büntetőmunkájára. – Kúszik egy kaján vigyor az arcomra. Ezt látván Ginny elneveti magát, mire Madame Pomfrey újfent rosszallóan felénk néz.

 - Csst – próbálom csendre inteni barátnőmet, de rájövök, hogy semmi esélyem, ezért gyorsan kikászálódom az ágyból, és elkezdem összepakolni a cuccaimat, hogy minél hamarabb elhagyhassuk az egyre kínosabbá váló környezetet.

Észrevéve ténykedésemet ő is besegít nekem, úgyhogy pár perc múlva már a folyosókat rójuk abban a reményben, hogy a klubhelyiségig vezető úton nem futunk össze senki irritáló személlyel. Azonban természetesen most is hiába próbáljuk elkerülni a megjelenését. A padlót fürkészem, de még így is abban reménykedem, hogy csak az érzékeim csalnak. Egyik pillanatról a másikra hirtelen kegyetlen hideg telepszik a tüdőmre, mintha megfagyna a levegő, és nem tudnék lélegezni. Libabőrös leszek, közben izzad a tenyerem. Ginny csacsogása is alábbhagy, így jobban hallhatóvá válik számomra cipőjének már-már arisztokratikus kopogása. Nem nézek fel. A szívem dobogása fokozódik, és én is rágyorsítok, hogy minél hamarabb véget érjen ez a pillanatnyi stressz, ami teljesen a hatalmába kerített. Még mindig a földet bámulom, de már a szemem is káprázik a sok egyforma minta látványától. Hirtelen mintha minden ellenem lenne. A falak is egyre közelebb érnek egymáshoz, a plafon is ereszkedik, és ő csak közeledik. Egyre csak jön, semmi nem térítheti el a céljától. Egy pillantás az egész. Résnyire kinézek a hajam biztonságot nyújtó fátyla mögül, amikor elsuhan mellettem. Néz. Egy szürke szempár kutatva mér végig, majd egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Értetlenség, ami csillog a szembogarában, de egyben az elmaradhatatlan gúny is ott lappang valahol a mélyén.

Még mindig megvet?

Gyorsan elkapom, és újból lehajtom a fejem.

Elment. Vége a veszélynek.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. A fejem is felemelem, és körbenézek. Előttem senki, mellettem senki.

Mögöttem?

Hátrafordulok, de még látom fekete talárjának szélét, amint suhogva eltűnik a folyosó egyik fordulójában.

Elment. Végre.

 - Azta. Ez aztán a nem semmi! – hallom magam mellől Ginny szokatlanul meglepett hangját.

 - Mi? – kérdezem, miközben lassan felé fordulok.

 - Na ne mondd, hogy te ebből semmit sem vettél észre.

 - Miből? – Próbálom leplezni az arcomra kiülő kétségbeesést.

Hát ennyire feltűnő?

 - Ezt az egészet. – Már majdnem elszakad nála a cérna. – Majdhogynem elsüllyedtél a föld alá, amikor észrevetted, hogy velünk szemben jön. Látszott rajtad a tehetetlenség. Mellesleg ő sem viselkedett úgymond Malfoyhoz méltón – mosolyodott el a mellettem lépkedő lány.

 - Ezt hogy érted? – teszem fel a szófukar kérdést, ami úgy látszik lassan a védjegyemmé fog válni.

 - Bámult téged egész végig. Arra várt, hogy felnézz rá…

 - Mi? – értetlenkedem.

Ez egyszerűen képtelenség. Malfoy arra várt volna, hogy pont én nézzek rá? Egyáltalán ő várna tőlem valamit? Ez teljesen abszurd.

 - Ahogy mondom – megcsillan a szemében a diadalittas fény, majd szélesen elmosolyodik. – Ne csináld már, csak nem lehet olyan rossz – mondja, miközben cinkosul rám kacsint.

 - Aha, valószínű. Végül is nem ő volt az, aki kihasznált engem. – Már szinte köpöm a szavakat a bennem fortyogó méregtől.

Hogy mondhat ilyet? Hát nem látta a szenvedésem? Miatta voltam hetekig rosszul, miatta sírtam át éjszakákat erre: „Csak nem lehet olyan rossz?”. Megerőszakolt, kihasznált, arcul csapott. Minden lehetséges módon keresztbe tett nekem, semmi jót nem kaptam tőle.

 - Jaj, bocsánat, Hermione. Nem úgy értettem. Csak tudod… szóval Malfoy nem olyan rossz pasi, és sok lány örömmel lenne a helyedben, még ha csak annyit is megkaphatnának belőle, mint amennyi neked jutott.

 - Hogy mondhatsz ilyet? Neked ott van Harry, és a legnagyobb ellenségét dicsérgeted? Csak nem féltékeny vagy rám? Mert ha igen, szívesen átengedem a helyem, aztán majd meglátjuk, ki jár jobban.

Ez hihetetlen. A legjobb barátnőm képes így ellenem fordulni?

 - Ne csináld ezt Herm. Tudod, hogy nem így gondoltam.

 - Akkor hogy gondoltad?

 - Ööö… Talán kicsit felfújod ezt a dolgot, nem? – kérdezi, de már látom rajta, hogy megbánta ezt a mondatát.

 - Felfújom? Én? Hogy a picsába lehet ezt felfújni? – tör ki belőlem.

 - Ne is tagadd, hogy élvezed, amikor vele vagy. Egyszerűen szabadulni sem akarsz. Őt hibáztatod mindazért, ami történt veled. Jó, persze, arról ő tehet, hogy az elején kihasznált. De a többi alkalom nem volt az. Nézz már rá! A szeme sarkából mindig téged figyel, még ha közvetlenül nem is rád néz. A mozdulataiban is ott vagy, folyton a fejében jársz, és eközben viaskodik saját magával, a nézeteivel, a családjával, az elvével. Ő is csak egy pasi. Nincs benne semmi különleges, ugyanúgy működik, mint az összes többi ember. Ha nem tudsz nélküle meglenni, akkor mondd meg neki, de ne szenvedj, mert csak saját magadat teszed tönkre ezzel. Ha meg túl akarsz lépni rajta, akkor tedd meg, és ne siránkozz folyton. Ez nem a te stílusod…

Teljesen ledöbbenek. Ginny meg csak kapkodja mellettem a levegőt.

 - Még hogy én siránkozom? Eszemben sincs, csak épp… fáj, hogy ezt tette velem. Az meg, hogy engem figyel teljességgel lehetetlen. Sárvérű vagyok, vagy már elfelejtetted? – vágom az arcába. – Nem értem, hogy miért változott meg hirtelen ennyire a véleményed… - tűnődöm hangosan.

 - Itt nem az én véleményemről van szó, hanem mint kívülálló, átlátom a dolgokat helyetted is. Cselekedned kell végre, mert vagy teljesen felemészted magad az önsajnálatban, vagy pedig túlteszed magad rajta, és élvezed a vele töltött perceket. Azzal viszont tisztában kell lenned, hogy ennek a kapcsolatnak nem lehet jövője!

 - Nem leszek ribanc – makacskodom.

 - Akkor már nem is kell gondolkodnod a válaszon. Ideje közölnöd Malfoyjal is – mondja kegyetlen nyersséggel a hangjában.

 - És ha szerelmes vagyok? – kérdezem remegő hanggal, félve a választól.

 - Ne aggódj, nem vagy az. Hidd el, hogy teljesen átérzem a helyzeted. Tisztában vagyok vele, hogy milyen, amikor egy érintéssel levesznek a lábamról, amikor egy csóktól teljesen felforr a vérem, és bármit megtennék, hogy végre minden tökéletes legyen. Csak az a különbség közöttünk, hogy téged Malfoy nem becsül meg eléggé. Tanulj meg uralkodni az érzéseiden, és ne hagyd, hogy magával ragadjon a hév. Ne add oda neki magad, és akkor ő is rájön, hogy mennyit is érsz valójában. Nem fog többé játékszerként kezelni.

Időm sincs megemészteni a hallottakat, mert már a Kövér Dáma portréja előtt állunk, és a jóváhagyására várunk, miszerint elfogadja az előbb elhangzott jelszót. Pár pillanat múlva feltárul előttünk a portrélyuk, és mi átmászunk rajta. Odabent a szokásos kellemes melegség vár, a kandallóban ropog a tűz, a fotelekből diákok boldog csevelye hallatszik, néhányan pedig felstócolt könyvekkel körülvéve a sarokban gubbasztanak és magolnak, vagy épp házi dolgozatot körmölnek.

 - Na, én megyek – mondom kábultan -, még össze kell készítenem a következő órára a könyveimet.

Meg sem várom Ginny válaszát, úgy indulok el a lányok hálókörlete felé. Felszaladok a keskeny lépcsőn, és berontok a szobámba.

Muszáj gondolkodnom.

Ledobom magam az ágyamra, és hanyatt fekve a plafont bámulom. Szépen kidolgozott vörös csigák tekerednek a hófehérre meszelt falon, ami egy kis elegáns könnyelműséget csempész a szobába belépők hangulatába. A szememmel követem a vékony vonalak kergetőzését, és közben folyamatosan jár az agyam.

Hogy képes ilyeneket a fejemhez vágni? Még hogy élvezem a vele töltött időt? Soha semmit nem gyűlöltem ennél jobban. Gyűlölöm, hogy kedve szerint játszhat velem, az érzéseimmel. Hogy csak egy szavába, vagy egy érintésébe kerül, és máris szétvetett lábakkal fekszem előtte, vággyal teli tekintettel sóvárogva utána. Utálom, hogy nem tudok ellenállni neki, hogy olyan gyönyörű. De ez nem lehet szerelem. Igaza van Ginnynek. A szerelem nem ilyen. Nem lehet ilyen… Ez csak illúzió, egy tovatűnő rózsaszín foszlány, egy elillanó illatfelhő, amelyet épphogy megérzünk. Egy burok, ami oly vékony, de mégis áthatolhatatlan. Képtelen vagyok szabadulni tőle, pedig csak egy határozott lépést kellene tennem, és máris vége lenne mindennek. Miért teszi ezt velem? Ha szeret, akkor miért nem mutatja ki? De ha megvet, undorodik tőlem, miért nem hagy elmenni? Miért kellek neki?? Szimpla testi vágy az egész? Már megkapott… Ha csak az lenne, már az első alkalom után faképnél hagyott volna. Az ilyen kaliberű hódítóknak nem kellenek több éjszakára a lányok. Mit akar tőlem?

Kétségbeesetten ülök fel az ágyon, és járatom körbe a szemem. Komótosan az íróasztalomhoz sétálok, és felnyalábolom a könyvkupacot. Kilépek az ajtón, és lemegyek a klubhelyiségbe. Felöltöm magamra a láthatatlan szemellenzőmet, és úgy sétálok el a portrélyukig.

Unalmas. Meglepődve konstatálom, hogy unom az órát. Csak meredek előre, és bámulok ki a fejemből. Azt még érzékelem, hogy McGalagony professzor előttem járkál, és magyaráz valamit, de a tartalma már nem jut el a tudatomig. Az óra témáját sem tudnám megmondani. Lehajtom a fejem, és a kinyitott könyvemre nézek. Megborzongok. A ceruza kiesik a kezemből, és hangosan koppan a földön. Rémisztőnek hallatszik ebben a bénító némaságban. Hirtelen felocsúdok, és pironkodva lehajolok érte. Megmarkolnám a fadarabot, de beleütközik a kezem egy másikba. Ismerős. Véletlenül hozzáérek az erős, hosszú ujjakhoz. Szokatlan melegséget érzek a bőrömön. Felnézek. Egy kutató égszínkék pillantás. Huncutul hull a szeme elé rendezetlen vörös hajzuhataga, de még így is kilátom belőle a néma kérdést. Kényszerítem magam a közömbösségre. Eltátogok egy köszönöm-öt, majd újra beletemetkezem a hangtalan órai tevékenységembe. Elrejtem az arcom, hogy még véletlenül se olvashasson le róla semmit. Félszemmel látom, hogy csalódottan visszafordul a könyve fölé, és többet nem keresi a tekintetem.

A hirtelen kitörő zsibongásra feleszmélek az előbbi kábultságomból. Körülnézek, és látom, ahogyan a diákok egymással beszélgetnek, miközben szedelődzködnek. Még egy darabig ülök a helyemen, majd én is elkezdem pakolászni a holmijaimat. Már épp lépnék ki az ajtón, amikor észreveszem, hogy egy csapat Mardekáros vár arra, köztük Malfoyjal, hogy kiürüljön a terem és ők bejuthassanak. Kétkedve teszem meg azt a pár lépést, ügyelve arra, hogy elkerüljem őt, de szerencsétlenségemre az egész folyosót elfoglalják, és csak egy kis rést hagytak arra, hogy kiszabaduljak ebből a fullasztó szituációból. Így hát kénytelen vagyok Draco mellett elhaladni.

Ha csak így tudok kijutni, akkor hajrá.

Bizonytalanul megindulok feléjük. Malfoy végigmér, mire én felszegem a fejem, és úgy haladok tovább.

Nem alázkodom meg előtte.

Amikor észrevesz, kikapja Crak kezéből a tollat, amivel épp a leckéjét írja, letép a füzetéből egy darabkát, és ráfirkant valamit. Összegyűri. Önelégülten mosolyog. Kezeimmel remegve tartom a könyveimet, de próbálom palástolni az aggodalmam. Mielőtt mellé érnék, hirtelen leengedem az egyik kezem. Hogy miért? Kíváncsiság…

Bárcsak ne tettem volna.

Egy pillanatra jéghideg érintést érzek a tenyeremben. Rettenetesen dobog a szívem, csoda hogy nem ugrik ki a helyéről. Megteszek pár bizonytalan lépést, de nem merek hátrafordulni. Inkább gyorsan befordulok a következő elágazásnál, és nekidőlök a falnak. Lihegek, szaporán kapkodom a levegőt. Teljesen kipirultam, mintha legalább két kilométert futottam volna. Felemelem a kezem, és kihajtogatom az újonnan szerzett papírgalacsint. Éjfélkor várlak.

Oh, ne. Már megint?

Hirtelen gondolattól vezérelve ellöktem magam a faltól, és visszasiettem az előbb elhagyott teremhez. Már elkezdtek beszállingózni a diákok, de Malfoy még kint volt pár évfolyamtársával. Felé intéztem a lépteim, majd megálltam mögötte. Néhány Mardekáros kérdőn tekintett rám, majd mikor a célszemély is érdeklődve hátrafordult, ledöbbenve nézett velem farkasszemet. Szabad kezemmel megragadtam az övét, és belehelyeztem a papírgalacsint. Becsuktam az ujjait, így kényszerítve, hogy megfogja a papírfecnit, és gondoskodón megpaskoltam picit.

 - Bocs, de ma éjfélkor nem érek rá – mondtam tettetett sajnálattal, mire ő leesett állakkal bámult utánam. Mosolyogva rákacsintottam, amitől még jobban ledöbbent. Szóhoz sem tudott jutni. Megaláztam. Büszkén hátat fordítottam neki, és elindultam.

Na jó. Hazudtam. Ez mind nem történt meg. Csak elképzeltem. Ezt kellett volna tennem. De én megfutamodtam. Ehelyett sértetten indultam el a klubhelyiség felé, és nem tudtam hová tenni magamban ezt az egészet. Egész úton töprengtem a helyes megoldást illetően, de semmi érdemleges válaszra nem jutottam. Leraktam a cuccaim, majd szaporán elindultam a második emeletre. Nem akartam elkésni a büntetőmunkámról, mert Piton akkor még hosszabb ideig itt tartana.

Ezen a rémes helyen. Ugyanis épp itt ülök. Vagy állok. Mikor hogy. Egészen késő estig itt kell rostokolnom. Már egészen jól kiismertem magam ezen a helyen. Először, amikor megláttam, elfogott a rémület. Egy kivilágított, széles folyosóra érkeztem, amiből több helyiség is nyílt. Minden ajtón volt két évszám, ami jelezte az elkobzott tárgyak időbeli eltulajdonítását. Eleinte még csak 10 éves ciklusok voltak, egészen kis raktárszerűségekkel, majd ahogyan haladtunk előrébb az időben, egyre több ajtó sorakozott egymás hegyén-hátán. Míg végül saját, hatalmas szobát ki nem alakítottak csak a Weasley-ikrek számára.

Ha ezt tudnák… Dagadna a dicsőségtől a mellük.

Szóval itt vagyok már délután öt óta, és ezeket a furcsa, néha veszélyes dolgokat szortírozom. Már körülbelül a tizedik ajtónál járok, de még csak most jön a java. Időben valahol a századfordulónál járok. Tele van a szoba korabeli, számomra ismeretlen használati tárgyakkal. De a legtöbbjük megbűvölt mugli dolog. Zsúfolásig vannak a helyiségek otromba vicceket zengő gramofonokkal, karikatúrát készítő pennákkal – egyet én is kipróbáltam hatalmas unalmamban, és már értem, miért került ide -, vagy épp lábra taposó fapapucsokkal. Ezeket kell felcímkéznem, ha kell nevet kitalálnom nekik, és ami már használhatatlan, azt kiselejteznem. Elég későre jár már, de úgy döntök, hogy még befejezem ezt a polcot, és elmegyek aludni.

Unottan fordulok a rozoga bútor felé, amikor megakad a szemem egy kiemelkedően szép ékszeresládikán. Gondosan kifaragva fekszik a poros, penészes falapon. Természetellenes nyugalommal nyúlok utána, és emelem fel. Óvatosan felnyitom, mire egy kicsit ódivatú, de csodaszép dallam hasít bele a némaságba. Egy darabig elvarázsolva hallgatom, majd mikor úgy döntenék, hogy becsukom és folytatom a munkát, rájövök, hogy nem tudom kontrollálni a testem. Ámulva álldogálok, mire elönti a végtagjaimat a gyengeség, és lerogyok a földre. Pár pillanatig magam elé meredve ücsörgök, majd hirtelen, akaratom ellenére álomba szenderülök.

***

Egy ösvény. Szikrázó napsütés. Csiripelő madarak. Felszabadult őzek kergetőzése a közeli mezőn. Virágok bódító illata. Boldogság. Olyan ismerős. Egy ág reccsenése. Egy oly sokat látott alak kibontakozás a fák sötét rengetegéből. Épp hogy csak felé fordítom a fejem. Nem állok meg, úgy sétálok rendíthetetlenül. Mellém szegődik. Együtt, hangtalanul folytatjuk a már jól ismert utat. Egy zöld rét bontakozik ki előttünk, közepén egy merengővel. Amikor elérjük, megállunk egymással szemben, és rátekintek. Bocsánatkérő szemeit rám emeli, és mielőtt időm lenne megszólalni, vagy értetlenkedni, átnyúl a kőtál fölött, megragadja a karom, és belehúz egy újabb emlékfoszlányba.

Számítottam rá, de még így is váratlanul ér a szokatlan pörgés, a körülöttünk lévő világ kivehetetlen mintázata, és a pár pillanatnyi levegőhiány miatti fuldoklás. Talpra érkezünk. A helyszín nem változott a múltkori óta. Ugyanaz a bár, ugyanaz a szag, a bútorok, a félhomály. Talán csak a dübörgő zene ritmusa váltott át egy fokkal elfogadhatóbbra. A helyiség kezd kiürülni, talán pár órával később járunk, mint tegnap éjjel. A jól ismert kanapé egyik felén Fred enyeleg egy lánnyal, a másikon pedig George űzi ugyanezt. Mintha versenyeznének egymással, ki tudja hamarabb összenyálazni a lány összes kéznél levő porcikáját. A mögöttem ácsorgó Ronra bámulok, mire ő a bejárattal szemben álló lépcső felé int. Épp ebben a pillanatban viharzik le az a bizonyos Liz, akivel tegnap nyalták-falták egymást. Csak most igencsak összekuszálódott. A haja kócos, ruhája gyűrött. Látszik, hogy pár pillanattal ezelőtt kapkodta fel magára. És dühös. Hihetetlenül dühös. Már szinte vicsorog, a szája meg-megrándul az elfojtott sírástól.

Épphogy leér, a lépcsőfordulóban megjelenik Ron félmeztelen teste, legalább ugyanolyan égnek álló hajjal. Kicsit kómás fejjel felméri a terepet, majd Liz után ered.

 - Ne haragudj, Liz.

Kettesével szedi a lépcsőfokokat, azonban az utolsó három lépcsőfoknál beakad a lába, és megbotlik. Épphogy elkapja a korlátot, és így meg tudja tartani magát izmos karjaival.

 - Hogy mi? Még hogy én ne haragudjak? – Megtorpan a lány az ikrek kanapéja előtt, és úgy ordít vissza Ronnak. – Felcipelsz egy szobába, aztán félúton vagy olyan szíves, és közlöd velem, hogy valaki mást szeretsz? Hogy küldhettél el? Engem? Én Liz McVelan vagyok! – visítja. Az ikrek abbahagyják a lányok szédítését, és érdeklődve nézik az igencsak érdekesnek ígérkező veszekedést.

 - És? – kérdezi Ron szokásos bamba stílusával, amit a lány félreért, és azt hiszi szándékosan bunkó vele.

 - És?? Mi az, hogy és? Velem egy srác sem szórakozhat – ordítja sértődötten.

Az igazi Ron csak áll, és bámul maga elé.

 - Hát jó, akkor menj – engedi útjára az egy szál alsógatyában álldogáló fiú, és hátat fordít neki.

*Még hogy én ráncigáltam fel. Ő itatott le, és ő kezdett ki velem. Én itt csak áldozat vagyok, ugye? Jaj… Végem lesz, ha ezt Herm megtudja. Nem akarom elveszíteni.*

A lány sértődötten megfordul, és kiviharzik az ajtón. Utána indulnék, de Ron megfogja a karom, és megállásra késztet. Magához von. Szorosan tart.

Oh, ezt nem lenne szabad.

Azonban nincs időm ezen töprengeni, mert a már megszokottá vált körforgásba kerülünk, majd vissza a tisztásra. Amikor elmúlik az időleges szédülés, és a fejem felett repdeső csillagocskák is szép lassan elhalványulnak, feleszmélek, hogy még mindig Ron ölelését élvezem. Egy lépéssel hátrébb lépek, amit ő szomorkás szemekkel vesz tudomásul.

 - Ennyi? – kérdezem cseppet sem kedvesen.

 - Nem. Még meg szeretnék mutatni egyet ma este. Persze, csak ha akarod – puhatolódzik.

 - Jól van – egyezem bele kelletlenül.

Ilyen az, amikor hajt a kíváncsiság.

 - Akkor gyere közelebb.

Vonakodva oda oldalazok mellé, és hagyom, hogy gyengéden körbefonja ujjaival az enyéimet. Egy újabb ugrás, eszeveszett pörgés, majd földet-érés.

A környezet, ahová kerülünk ismerősebb, otthonosabb, mint az előző volt. Az Odúban vagyunk. Nagy a sürgés-forgás az egész házban, valakinek az érkezését várják. Mrs Weasley szokásához híven osztogatja a parancsokat, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön.

 - Ginny, menj és teríts meg. Fred, George, tereljétek össze a kertimanókat, mert úgy látom, már megint kiszöktek. Ron, felhúztad már az ágyneműt?

 - Igen, anya. – Hallom magam mellől a kelletlen hangot.

 - Jól van, szívem. Tudod, hogy szeretek mindent a helyén tudni, mielőtt megérkezik a vendég. – Rá se hederítve Ron fintorgására, folytatja az utasítások ezreinek szónoklását, mígnem a közeli kandallóban felcsapnak az ismerős zöld lángok, és nagy pakkokkal felszerelkezve kilépek belőle.

Hű, hogy nézek ki. Csak kár, hogy mindig kipirosodom, ha hopp-porral utazom. Vagy lehet, hogy izgultam?

*De gyönyörű.*

Ránézek a még mindig mögöttem álló Ronra, aki ugyanolyan szájtátva bámulja az emlékbeli énem, mint az, akit az előbb ágyneműfelhúzásra utasítottak.

 - Jaj, Hermione drágám. Már meg is érkeztél? Csak tíz perccel későbbre vártunk. – Ölel magához Molly Weasley olyan erővel, hogy még levegőt is alig kapok. – De sebaj, Ron majd felkísér Ginny szobájába. Ott fogsz lakni. Mire lepakoltok, már jöhettek is enni – mosolygott mind a harminckét fogát közszemlére téve.

 - Köszönöm – motyogom. Emlékszem, hogy nem igazán tértem magamhoz a hirtelen jött fogadtatástól, ezért megilletődve mentem oda Ron elé. – Szia.

 - Szia – köszön ő is, mire a füle tövéig elvörösödik.

*Merlinre. Tényleg itt van előttem? Olyan régen láttam már. Szinte el sem hiszem.*

Esetlenül lehajol hozzám, és egy csókot lehel az arcomra, ami kicsit eltévedt, és félig a számat is súrolja. A háziasszony ezt a jelenetet bárgyú mosollyal nézi végig, majd miután magához tért, tett róla, hogy mindenki folytassa a maga dolgát.

 - Add ide, majd én viszem – ajánlja fel egykori párom.

Szabad ilyet mondani? Pár. Olyan súlyos jelentéssel bíró szó ez. Mintha a másik felem lenne. Kiegészítene. Az ellentét, ami kiegészít… De mégis ugyanolyan, mint én. A lelki-társam, a legjobb barátom, a titkaim őrzője, leendő gyermekeim boldog apukája, az életem. Ennyi mindent jelent egyszerre. És mégis csak egy szó: pár. Van ennél fontosabb az életben? Mindenki arra vágyik, hogy egyszer megtalálja ezt az embert. Hogy vigyázzon rá valaki egész életében, hogy meg tudja védeni minden rossztól, és hogy boldoggá tegye. Akár a saját szenvedése árán is. Nincs fontosabb, mint ő. És ha megkapta, akkor boldog. Boldog egy percig, egy óráig, egy egész életre boldog lesz, csak azért mert nincs egyedül. A tudat, hogy soha többé nem kell úgy felriadnia az éjszaka közepén, hogy nem fekszik mellette senki, aki megvigasztalhatná. Ha kell, fogják egymás kezét, átölelik egymást, és addig csókolják a másikat, amíg egymáséi nem lesznek. Azonban ez nem csak testi vonzódás, nem szimpla kémia az egész. A lelkek egymásra találása, egybe forrása, ami ha szétszakad egy életre hordozni fogja magán a gyógyíthatatlan sebet. Pár. Biztos, hogy mi egy pár voltunk? Lehetünk még azok?

 - Köszönöm – felelem pironkodva, mire Ron lehajol a bőröndökért, és felemeli. Látom, ahogyan férfiús izmai kidomborodnak, és megfeszülnek. Még most is, ebben az álombéli pillanatban is legszívesebben leteperném. Mind a négyen elindulunk fel az emeletre. Lehajtott fejjel bandukolok magam után, és szemügyre veszem a félig elkorhadt lépcsők repedéseit. Nyikorgó fokait automatikusan átlépem, pedig tudom, hogy úgysem hallatszódna. Közben egyre csak Ron gondolatai zakatolnak a fejemben.

*Mondanom kellene valamit. Elég kínos ez a szitu. Szedd már össze magad.*

 - És milyen volt eddig a nyarad? – Előzi meg napbarnított énem.

*Ennél nem lett volna jobb kérdés? Fene egye meg a lelkiismeret-furdalásom.*

 - Jó. A nagy részét itthon töltöttem. És neked? Kipihented magad?

 - Oh, igen. Nagyon jó volt. Az Azúr-part egyszerűen maga a paradicsom. Imádtam esténként a parton sétálni, és… közben elképzelni, hogy te is ott vagy velem – mondom erősen piruló arcomat takargatva.

*Ha tudnád, hogy én mennyit gondoltam rád. Folyton te jártál az eszemben. Ami azt illeti, üresek a napjaim nélküled.*

Pár lépcsőforduló után kilépünk egy keskeny folyosóra, és megindulunk a szobákat rejtő ajtók előtt. Az utolsónál azonban megtorpanunk.

 - Én is örülök, hogy végre itt vagy velem – hallom Ron hangját, és érzem, hogy még most is legalább annyira beleremegnek a lábaim ebbe az egy mondatba, mint amikor ott álltam előtte, védtelenül.

Biztos, hogy végig akarom ezt nézni?

Azonban időm sem volt tettem helyességén gondolkodni. Földbe gyökerezett a lábam, és vágyakozva bámultam az előttem ácsorgó párosra. Ron leteszi a bőröndömet magunk mellé, és óvón, de mégis határozottan hozzányom az ajtóhoz. Teljes valójával hozzám simul. Ajkaink puha érintése lágy tüneményeket rajzot a levegőbe.

Nem bírom…

Megfordulok, és el akarok rohanni. De nem számolok a mögöttem álldogáló álombéli „hús-vér” Ronnal, akibe beleütközöm.

 - Bocsánat – nyögöm ki, majd egy lépéssel megpróbálom kikerülni.

 - Ne, Hermione. Ne menj el, kérlek. – Gyengéden megfogja a vállam, és visszafordít.

*Nem, én ezt nem tehetem meg veled. Nem akarlak kihasználni.* - hallom magam mögül az épp engem csókoló Ront, és mire megfordulok, látom, ahogyan szétrebben az előbb még idilli párosunk. Értetlenül bámulok a kicsit esetlen házigazdámra, nem értem, hogy miért lett hirtelen ilyen elutasító, rideg. Szégyenlősen lehajtom a fejem, és beoldalazok Ginny szobájába.

/

A kép változik. Megint belekerülünk a pillanatnyi összevisszaság örvényébe, majd földet érünk. Még mindig az Odúban vagyunk. Este van. Ron szobája. Ez volt az egyetlen este, amikor egyedül maradtunk otthon. A többi családtag elment meglátogatni Mr Weasley testvérét, Oliviert.

Tehát este, Ron szobája, kettesben, egy ággyal felszerelt szobában… ketten… csak. Mi többre vágyhat ennél egy fiatal szerelmespár?

Talán arra, hogy ne nézze végig őket a jövőbeli énjük.

Megdöbbenve vonom le a következtetést, hogy ez az emlék sem a legjobb választás.

Hiába, Ron ízlésén nem lehet változtatni.

Felkavarja az érzéseimet, és megrökönyödésemre minden pontosan úgy történik, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.

Ezt sem akarom végignézni. Miért csinálja? Nem érti meg, hogy szép volt, jó volt, de vége?

Az ágyon fekszünk. Én alul, Ron fölém magasodik. Visszaidézem, ahogyan Ron sóvárgó tekintete az enyémbe fúródott, vizes haja a szemébe hullott, és közben az arcomat cirógatta. Imádtam elveszni mélykék szembogarában, látni benne a sugárzó szeretetet, a védtelenséget, a kiszolgáltatottságot.

Miért múlt el?

Őrült módjára csókoljuk egymást, kényeztetjük a másikat. Kéjes sóhaj kíséretével beletúrok hajába, miközben ő beletemeti arcát a nyakamba, és alig akar elszakadni tőlem. Persze én ezt egy cseppet sem bánom. Az elmúlt tíz percben már másodjára gyökerezik földbe a lábam, fogy el a levegőm, és hisztérikusan kapkodok utána kipirult orcával. Elmélázva hátrafordulok, hátha… amikor Ront észreveszem az íróasztala előtt álló széken. Onnan szemléli az eseményeket.

Visszafordulok.

Vajon mikor?

*Nem tehetem meg veled… Nem tudom megtenni. Nem akarlak kihasználni.*

Most.

 - Sajnálom, Hermione. De most… most nem megy. – közli a rajtam fekvő Ron, miközben óvatosan lekászálódik rólam, és az ágy szélére ül kezébe temetett arccal. Értetlenül felülök én is, majd magamra húzom a takarót. Odamászok mögé, és óvón átölelem.

 - Mi a baj? – suttogom elfúló hangon a fülébe.

 - Csak… csak most nem akarom.

 - Naa – próbálom győzködni egy kis fülkényeztetéssel -, menni fog, hidd el.

 - Nem, te ezt nem értheted.

 - Akkor magyarázd el – gügyögöm.

 - Ne, Herm – mondja, majd elhúzódik tőlem. – Sajnálom. Mondtam már – emeli fel a hangját.

Hihetetlenül rossz visszanézni ezt a jelenetet. Újra feltör bennem a kétség ezer meg ezer keserű íze. A bizonytalanság, az összetört pillanat brutális kiábrándultsága. És végül minden tisztázódik bennem. Csak túl vak voltam, hogy elsőre átlássam a helyzetet.

Hisz’ nem is csalt meg. Vagy legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében volt megcsalásról szó. Irdatlan lelkiismeret-furdalással küszködött. Jó, persze, nem fogok most a nyakába borulni, hiszen mégiscsak olyat tett, amit nem lett volna szabad. Nem tudom, hogy megtudnék-e bocsátani neki. Bizonytalan vagyok, körbeleng a rossz érzés, hogy esetleg máskor is megtenné. Biztos, hogy megtudnék benne bízni? Akárhányszor külön vagyunk, mindig ezen rágódnék. Megérné ez nekem? Vagy neki? Neki biztosan. Lehet ez volt a célja… hogy elgondolkodjak rajtunk, a kapcsolatunkon. Talán azt hiszi, hogyha ez megtörténik, akkor egyenesben vannak a dolgok, minden rendbe fog jönni?