Pár évvel idősebb énem, és én is szörnyülködve vetünk rá egy pillantást, majd minden egy pillanat alatt történik.

 - NE! – ordítottam, miközben Harry kimondta a halálos átkot Draco felé célozva.

…

Összeesünk. Ráesek Draco mellkasára, magam alá temetve. Mindkettőnket súrolta a zöld fénycsóva. Védelmezőn átölel, majd utoljára, még egyszer rám mosolyog.

Merlinre esküszöm, ez nem lehet igaz! Hogy történhet meg ilyesmi? Jézusom! Én… én… nem is tudom, ilyenkor mit kellene gondolnom.

Letargiába zuhanok. Csak állok ott, és mint kívülálló szemlélem a világot. Hirtelen minden lelassul. Nézem a két holttestet egymáson feküdve, és majd szétvet a félelem. Azonban hirtelen gyorsasággal telepedik a tüdőmre, a szívemre a nem várt nyugalom. Lassított felvételként látom, ahogyan Harry ordít, sír, üt mindent maga körül. Egy szempillantás alatt a semmiből előkerül Lupin, és lefogja. Próbálja nyugtatgatni, de nem sikerül neki.

Nem csoda, hisz’ meghalt mindkét barátja. Ráadásul feláldoztam az életem Malfoy-ért. Ez hogy lehetséges? Nem lehettem ennyire elvakult. És… rám mosolygott. Szeretett… Vajon tényleg? Nem, ennek nem szabad megtörténnie. Nem akarom, hogy így érjen véget. Nem tudhatom, hogy miért döntöttem így. Nem ismerem a dolgok hátterét. Talán csak hirtelen felindulásból ugrottam a halálos átok elé, mert megrázott Ron halála, és nem akartam nélküle élni. Nem tudhatom… Vagy Dracót akartam megmenteni? Nem akarom tudni…

Jól döntöttem. Ha ez a jövő, akkor úgyis ez fog történni függetlenül a ma esti döntésemtől. Nem fogok visszamenni hozzá. Nem teszem tönkre magam. Nem akarok meghalni érte.

Egy ismerős nyikorgásra leszek figyelmes magam mögött. Megfordulok, és észreveszem a félig nyitott ajtót. Látom, ahogyan kezd halványulni előttem a kép, lassulni az eszét vesztett forgatag.

Tehát, itt a vége. Mennem kell.

Megmarkolom a kilincset, és kilépek az ajtón. Újra a barátságtalan folyosón találom magam. De mégis megkönnyebbülök egy kicsit. A teher, ami eddig észrevétlenül húzta a vállam egy pillanat alatt eltűnt, és helyébe csak keserűség költözött. A rossz érzés, a félelem elillant, és rájöttem, hogy az imént, a szobában jól döntöttem.

Jól tettem, hogy nem engedtem neki, nem dőltem be neki még egyszer. Ennek így kellett lennie, akármi is lesz a végkifejlet. A sorson nem változtathatunk.