Kilépek az ajtón, magam mögött hagyva a jövőm.

Még mindig nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy fel kell áldoznom az életem Malfoyért. És hogy Ron meghaljon a karjaim között? Nem akarom még egyszer átélni azt a szörnyű pillanatot.

Még csak átgondolni sem tudom normálisan az elmúlt pár perc történéseit.

Túl felkavaró, felfoghatatlan…

Képtelen vagyok feldolgozni. Össze-vissza csaponganak a gondolataim. Hol Malfoy keserédes, hol pedig Ron könyörgő, lemondó tekintete viaskodik az elmémben. Újra és újra átjár a félelem, a hideg borzongás. Nem merem felidézni magamban Ron haláltusáját…

Annyira szörnyű.

Újfent elfog a kétségbeesés.

Mi van, ha ez tényleg meg fog történni? Ugyanannyira meg fog rázni, mint most, vagy akkor már számítani fogok rá? Talán beletörődve fogom majd várni a sorsom beteljesülését? Vagy esetleg tudok majd valamin változtatni, vagy egyáltalán akarni fogom-e? Miért keseredtem el annyira, hogy azt hittem ez a végső megoldás? Már nem ismerem saját magam. Mik lehettek az indítékaim? Ron miért mondta, hogy sajnálja azt, hogy igazán soha nem lehettem az övé? Hogy érthette? Hisz’ most is miatta hagytam el végleg Malfoyt. Mert őt akarom. Az ő gyengéd, szeretetteljes érintéseire van szükségem, és nem egy titkos, alkalmi kapcsolatra vágyom, ami pár hónap után teljesen felemészt.

Tanácstalan vagyok… és üres. Csak kábultan meredek magam elé. A falnak vetem a hátam, majd összeroskadok. Ülök a földön, átölelt térdekkel, és bámulom a szemben lévő falat.

Nem értem, hogy miért érzem ezt. Örülnöm kellene, boldognak kellene lennem, hogy sikerült; végre be tudtam fejezni a kapcsolatomat Dracóval. De képtelen vagyok rá. Fáj. Még mindig ragaszkodom hozzá. Az illatához, selymesen simogató hajához, szürkén csillogó szemeihez. A megszokás rabjává váltam. Hozzászoktam a szenvedélyhez, amit sokan egész életükben mellőzni kénytelenek. De nekem megadatott, és most eldobtam magamtól. Érdemes lenne feláldozni ezért az egész életem? Hogy alkalmanként megejtsünk egy felejthetetlen, felülmúlhatatlan éjszakát? És vége. Nincs közös ház, sem gyerekek. Ugyan, hová gondolok? A mi kötelékünk tiltott. Meg sem szabadott volna történnie, még csak egymásra néznünk is tilos. Hogyan álmodozhatok vele közös jövőről? Lehetetlenre vágyom.

De én érzem. Érzem, hogy ő sem közömbös. Annyi elejtett mozdulata volt, annyi… annyi bemesélt mozdulata… Nem ő az igazi. Már döntöttem. Muszáj volt döntenem. Nem mehetett így tovább. Ez… ezt nem kívánhatom még magamnak sem.

Hiába győzködöm most magam… Rosszul cselekedtem.

Egy apró, gyöngyházfényű könnycseppet hullajtok. Siratom az idő előtt véget ért szerelmet, a boldog perceket, amelyeket még rá áldozhattam volna. Nem lesz több elejtett érintés, sem óvó pillantás. Nem lesz több borzongás, ami átfut rajtam, mikor a nyakamat csókolgatja. Soha többé nem fogom érezni bódító illatát, nem fogja a kezeit az enyémbe kulcsolni, miközben erőszakosnak hitt mozdulattal a falnak nyomva kényszerít a csókjára. Nem fogok többé beletúrni mézszőke hajába, nem fogok farkasszemet nézni dühös, szikrázó szembogarával.

Minden elveszett. Hagynom kell elmenni. Nem kérhetem meg, hogy áldozza fel értem a múltját, a jövőjét, szálljon szembe a családjával. Ugyanakkor ő sem várhatja el tőlem, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a barátaimmal, a külvilággal.

Az első percben kárhozatra lett ítélve párosunk. Életünk végéig a sebeit fogjuk viselni ennek a pár hónapnak. De ez így van jól. Egy életre szóló, néma kapcsolat szövődött köztünk, amit képtelenek vagyunk felbontani. Ez a megfoghatatlan fonál mindig össze fog minket kötni. Akár egymás ellen harcolunk, akár a hitvesi ágyban ábrándozunk a rég elfeledett pillanatokról.

Elmaszálom a lemondást szimbolizáló könnycseppet az arcomon, így megerősítve a hitet, miszerint a megfelelő döntést hoztam meg. Állásba kényszerítem magam, majd nagy levegőt veszek.

Új élet, új célok.

Egy tétova lépést teszek előre, mire hirtelen felocsúdok előbbi révületemből. Ajtónyikorgást hallok. Az előttem álldogáló kis fémajtó feltárul előttem. Gondolkodás nélkül belépek.

Érzem, hogy itt rossz már nem történhet.

Madarak csicsergésének halk, vidám zenéje kúszik be a fülembe. A világos ég nyugalmát csak egy-egy apró felhőcsoport zavarja meg, míg a Nap aranyló sugarai nevetve tükröződnek a közeli tó felszínén. Váratlanul ér ez a hirtelen jött tökéletesség. Minden a harmóniát sugározza, ami a maga giccses ridegségével visszataszító. Túlságosan álboldogságnak, megjátszott környezetnek tűnik. Borongós hangulatomat semmi, és senki nem tudja felderíteni. Minden jó dolgot ellenségesnek, frusztrálónak érzek, amely arra vár, hogy a maga könnyelműségével a nyomorba döntsön.

Nem engedhetem, hogy boldoggá tegyen ez a fényűző jelenet. Ez a tiszta szeretet most nem az én világom. Sajnálom…

Ez a hely valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. A nyugalomban, amely körbelengi a tájat, egyszer, vagy többször, már volt részem. Azonban mégis teljesen más.

Ez olyan… valószerű.

Az illatok, a hangok, az egész hangulat.

A távolból egy ismerős dallam tör magának utat, hogy elárassza az elmém. Még sosem hallottam, de ismerem. A tudatom legmélyén mindig is ott lapult. Megbabonázva haladok a zeneszó felé, és kezdem élvezni a zsigereimben egyre jobban szétáradó boldogsághullámot. Egy kósza mosolyt is engedek, hogy az arcomra kússzon. Egyenletes léptekkel jutok egyre közelebb a titokzatos helyhez. Egy magas emelkedő után végre megpillantom a tisztást, ahová minden bizonnyal igyekeztem.

Hatalmas, fehér sátor terül el a közepén, mellette rózsa- és hortenzia bokrok sorakoznak szinte ezerszámra. A sátor előtt világos széksorok állnak, két széles oszlopra bontva, egy hófehér szőnyeg által. Az ülőalkalmatosságok egy gyönyörű boltívre néznek, amelyre apró, rózsaszín tölcsérforma virágok vannak felfuttatva. Közelebb megyek, de már számítok rá, hogy senki nem fog észrevenni. Különösen, hogy nincs senki a közelben. Így hát akadálytalanul haladok az ünnep tiszteletére előkészített gondosan karban tartott tisztás közepe felé.

Nincs kedvem hallgatózni, sem túlságosan beleélni magam az eseményekbe.

Már nem tudom mit higgyek. Vajon tényleg az igazi jövőt mutatják meg, vagy csak a képzeletem játszik velem? Egyszerű vízió az egész, vagy tényleg van valóságalapja?

Letelepedek a legtávolabbi széksor legszélére, és onnan figyelem a szállingózó varázslókat, ahogyan elfoglalják kijelölt helyeiket. Mindenki kifogástalanul néz ki. Fülig érő mosollyal üdvözlik egymást, és csevegnek mindenféle lényegtelen dologról, csak hogy ne legyen túl kínos a várakozás.

Nem tetszik nekem ez a sok megjátszott ember.

Hirtelen felfedezek pár ismerős arcot, amitől én is kicsit jobban felderülök, és már nem is érzem magam olyan egyedül.

Pedig egyedül vagyok. Akárcsak a kisujjam. Nem vesznek rólam tudomást, azt sem tudják, hogy itt vagyok.

Csak most érzem át a kísérteties, bizarr mivoltát ennek a szituációnak.

Megpillantom Harryt, amint Ginnyvel karöltve közelednek a pódium felé, majd amikor eléérnek, szétválnak, és megállnak a két szélén. Ginny egy gyönyörű halványsárga ruhát visel, egy rózsaszín szalaggal átkötve mell alatt, míg Harry egy középszürke zakóban feszít, ugyanolyan sárga nyakkendővel, mint amilyen színű a párja ruhája.

Egyre többen érkeznek meg a valószínűleg örömteli eseményre. Észreveszem Mrs Weasleyt, ahogyan tyúkanyó módjára terelgeti népes családját az első sorok felé. Egy szívdobbanásnyi idő után elkezd lüktetni a fejem a hirtelen jött idegességtől.

Igen, itt van Mr Weasley, Charlie, Percy, Bill, Fleur… - Fleur?? Kézenfogva? – George, és… Hol hagyta Fredet? És Ron?? Hol van Ron? Miért nincs itt? Merlin Szent Szakálla! Ugye… ugye nem? Tehát igaz. Tényleg megtörtént… a jövőt mutatta. De miért ilyen boldog mindenki? Hisz Ron meghalt! MEGHALT!! Őt kellene siratni, gyászindulót hallgatni egész hátralévő életükben. Ezt nem hiszem el. Molly ilyen könnyedén venné a fia halálát? És én? Engem sem sajnáltok? Harry nincs összetörve? Azt kellene hinnie, hogy az ő hibája…

Nem, nem gondolhatok ilyeneket. Nem lehetek ilyen önző. Örülnöm kellene, hogy túl tudtak lépni a halálunkon. Viszonylag hamar… igen. Örülök neki. De… de ilyen hamar elfelejtettek volna? Ennyire nem számítottam senkinek?

A kezembe temetem az arcom, fel sem akarok nézni.

Annyira szörnyű ez az egész. Miért csicseregnek a madarak? Miért süt a nap? Azt hittem, hogy a halál után nincs semmi. De ők még élnek… és boldogok nélkülem. Nélkülünk! Nem… nem akarom végignézni, akármi is fog történni.

Egy hirtelen jött mozdulattal felpattanok a székről, amit sikeresen fel is döntök magam mögött, de nem érdekel. Néhányan odanéznek a vendégseregből, de csak a szélnek tulajdonítják a furcsa jelenséget.

Persze… csak egy szellem vagyok, egy fuvallat. Kit érdekel, hogy még élek? Hogy itt vagyok, és titeket nézlek?

Épp fordulnék meg, hogy a közeli erdőben sétálva levezethessem a felgyülemlett feszültséget, amikor meghallok egy ismerős dallamot felröppenni a távoli végtelenbe. Megtorpanok, majd hátrafordítom a fejem.

…

Le kell ülnöm, meg kell támaszkodnom. Mi történik?

Elkezd remegni a lábam, a gyomrom öklömnyire zsugorodik, kiszárad a torkom, izzad a tenyerem. Minden lehetséges módon rosszul érzem magam.

El akarok innen tűnni.

De nem megy… Leroskadok egy másik üres székre, és figyelem tovább az eseményeket. Túlságosan elgyengültem. Nem tudnék elmenni.

Kényszerítem magam arra, hogy felemeljem a fejem, és rájuk nézzek… ránk nézzek. Egy gyönyörű nőt kísér be a saját apám az esküvőmre.

Annyira más vagyok. Boldognak tűnök.

Hófehér menyasszonyi ruha keretezi tökéletesnek látszó vonalaim. A hajam lágyan omlik le hamvas vállaimra, és egy letörölhetetlen, sziporkázó mosolyt engedek útjára. Ron a virágboltív alatt vár rám. Büszkén kihúzza vállait, mintha azt akarná ordítani: Ide nézzetek, ő az én feleségem!

Hihetetlen harmónia teríti be a környezetet. Lassan engem is a hatalmába kerít. Nincs menekvés.

Elkezdődik a ceremónia. Elhangzanak az ismerős fogadalmak, melyeket tudom, hogy már jóval a házasságunk előtt letettünk egymásnak. Szó nélkül. Némán, de érthetően. Ez csak formaság. De kellemes fajtája ennek a sokszor hátba-támadó formaságnak. Mrs Weasley a táskája aljából előkotor egy zsebkendőt, és hangosan belefújja az orrát, majd George felé tekintget.

Nem értem miért teszi ezt. Miért nincs itt Fred?

Hamarosan felhangzik a várva-várt igen mindkettőnk részéről, majd a jól megérdemelt hitvesi csók is sorra kerül. A felharsanó taps elnyom minden egyéb hangot, egy kivételével.

Hátrakapom a fejem, és még pont látom, ahogyan egy sötét árny eltűnik a fák sűrűjében. Újfent felpattanok a székemről, azonban most nem döntöm fel. Vigyázok, hogy ne keltsem fel a vendégek figyelmét. Nem akarom, hogy megzavarjam a nyugalmukat, míg e boldog esemény minden egyes örömteli pillanatát próbálják bevésni az emlékezetükbe. Az már más kérdés, hogy sikerül-e nekik.

Megindulok az erdő felé, majd pár lépés múlva megint megpillantom az ismeretlen rendbontót. Gyorsít a tempóján, ezért én is próbálom tartani, hogy ne veszítsem szem elől. Meg akarok győződni róla, hogy nem az, akire gondolok.

Ő egyszerűen nem lehet. Az képtelenség. Mit keresne itt?

Hirtelen eltűnik a szemem elől, de még hallom a faágak recsegését a talpa alatt. Még nincs minden veszve. Futok, rohanok be a fák által keretezett sötétségbe. Nem nézek hátra, csak megyek, és követem a hangokat. Egyszer csak elkezd ritkulni a fejem fölött a lombkorona, és pár perc múlva kiérek egy kis tisztásra. Pont olyan, mint a másik, csak itt nincs esküvő, sem boldogság, vagy harmónia. Csak egyetlen hívatlan vendég. Közelebb sétálok hozzá, és tisztes távolságból végigmérem. Összegörnyedve ül egy kisebb kősziklán, és a kezeibe temeti az arcát. Rázkódik.

A csuklyája alól meglátok kivillanni egy szőke tincset. Megfagy az ereimben a vér.

Mit csinál itt? Miért van itt? Miért nézi végig az esküvőmet? Mit akar?

Semmit… Nem csinált semmit. Szerencsére. Csak egy kis magányra van szüksége.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy hatással voltam rá. Hisz már évek teltek el a ma este óta. Nem szabadna itt lennie.

Ez nem az ő stílusa. Soha nem tudtam volna elképzelni róla, hogy ilyen nyíltan kimutassa az érzelmeit, még ha egyedül van, akkor sem. Ez teljesen abszurd. Miért nincs az egyik lotyójával, akivel vigasztalódhatna? Nem értem…

Közelebb sétálok hozzá, majd leguggolok elé. Egy megmagyarázhatatlan érzés fog el.

Muszáj megérintenem.

Felemelem a kezem, hogy végigsimítsak az arcán, mire hirtelen felrántja a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Hátrahőkölök, megbotlok és elesek. Rám néz. Még mindig. Követ a tekintetével. Az arckifejezése azonban nem változik. Néz, de nem lát. Ő sem. De érzi, hogy itt vagyok. Hogy itt vagyok vele.

Vajon ilyen szoros kötelék van közöttünk? Vagy csak szimpla megérzés az egész? Esetleg nem is engem néz, nem is engem érez?

Közelebb kúszok hozzá, majd leülök elé a földre. Megpróbálom megfogni a kezeit, amelyek a térdei között lógnak ernyedten. Nem tudom. Keresztülsiklok rajta… Viszont megremegnek bársonyos ujjai.

Tudja, hogy itt vagyok. Most nem mehetek el, amikor szüksége van rám. Meg kell nyugtatnom. Csak a jelenlétemre számíthat. Nem tudhatom, hogy mi történhetett vele. Nem is biztos, hogy miattam jött ide. Lehet, hogy a családja tagadta ki, és ide menekült… Vagy meghalt valakije, és pont belebotlott az esküvőmbe. Nem tudhatom… Muszáj mellette lennem.

Csak ültünk némán egymással szemben, és éreztünk. Lehunytuk a szemeinket, és átadtuk magunkat az érzékeknek. Egy megfoghatatlan dolog zárt be minket egy burokba, amiből nem tudtunk kiszabadulni. Talán a kölcsönös ragaszkodás, az együttérzés, a sajnálat, a megbánás, a megváltozhatatlan iránt érzett gyűlöletünk tartott ott bennünket.

Nem tudom, meddig ülhettem ott. Talán órákig, vagy csak percekig, de amikor kinyitottam a szemem már nem volt ott. Egyedül ücsörögtem a földön, a semmibe kapaszkodva.

Elment. Már nincs szüksége rám.

Én is felkelek végül, és elindulok vissza az esküvő helyszíne felé. Mire kijutok az erdőből, már nincs semmi a tisztáson. Egy elejtett papírdarab, vagy a megtépázott fű sem tudja elárulni, hogy itt valaha milyen esemény zajlott, ugyanis tényleg semmi nem maradt utánuk. Nem is tudok sokáig nézelődni, mert megjelenik mögöttem a már teljesen elfeledett nyikorgó ajtó, és kénytelen vagyok elhagyni az elvarázsolt szobát.

Kilépek a folyosóra, és nem érzek semmit… Se boldogságot, se nyomorúságot, vagy kétséget. Már nem érdekel semmi. Egy kivételével. Aludni akarok. Egy méla pillantást még vetek a Dracóval közös szobámra, és kissé zavartan nyugtázom, hogy még mindig szűrődik ki némi fény az ajtó alól.

Tehát még mindig itt van.

Megszaporázom a lépteim, hogy semmiképp se vegye észre a jelenlétem.

Már nem akarok vele találkozni. Túl sok volt belőle erre a napra. Sőt… Előbb le kell nyugodnom, tisztáznom kell magamban a dolgokat, és utána már láthatom. De addig szó sem lehet róla. Nem akarom felzaklatni magam feleslegesen.

Végigsietek a sötét folyosón, megmarkolom az apró ajtó kilincsét, és örökre búcsút mondok a kapcsolatunknak.

Ez így van jól.

Elsuttogok egy lumost, és úgy teszem meg az utat, már szinte futva a toronyig.

Az út többi része kiesik, már csak az marad meg bennem, hogy nem törődve az alvó lányokkal, becsapom magam mögött az ajtót, és belehuppanok az ágyamba. Azonnal elnyom az álom. Tiszta, nyugodt estém van. Vagyis hajnalom. De jól esik. Végre nem kell gondolkodnom, a helyes megoldáson agyalnom. Csak úgy, magától telik az idő, amíg szunyókálok, és senki nem zavar. Senki nem szól hozzám, nem lábatlankodik, mindenki békén hagy.

Felriadok. Mintha minden megváltozott volna. Körbenézek a szobában. A berendezés is teljesen más. Olyan… vibráló. A színek felélénkültek, a vonalak élesebbek lettek. Beléjük költözött az élet, és újjáélesztette őket. Úgy érzem, én is teljesen más vagyok.

Visszatértem.

Új érzésekkel felspékelve kimászom az ágyamból, és a már jól ismert mozdulattal kinyitom az ablakot, és kikönyökölök. Hirtelen belém fagy a levegő. Szó szerint. Ugyanis leesett az első hó. Tátott szájjal bámulom a hófehér birtokot.

De hisz még nincs is december. Mit keres itt egyáltalán hó?

Még nem sokan fedezték fel a meglepetésnek szánt hírvivőt, miszerint mindjárt itt a Karácsony. Diákokat egyáltalán nem látok kint, sem eltévedt lábnyomokat.

Úgy látom, még senki nem látta. Vagy csak nem mert kimerészkedni a hidegbe.

Egy jeges fuvallat merészkedik be a szobába, mire teljesen átjár a remegés. Mintha ezer tűt szúrtak volna a bőrömbe. Gyorsan be is csukom az ablakot, és felkapom magamra a köntösömet. Miután kellőképp felmelegedtem az előbbi támadás után, előkeresem az aznapi ruhámat, és hamar felöltözöm. Lesétálok a klubhelyiségbe, ahol a többiek már vígan beszélgetnek egymással. Néhányan a sarokban felkapják a fejüket az érkezésemre, de aztán megint beletemetkeznek a félbehagyott munkájukba.

Odaigyekszem Harryék kis csapatához, és levetem magam a ropogó tűz mellett fenntartott helyemre.

 - Jó reggelt! – köszönök jókedvűen, mire ők is visszaköszönnek. – Láttátok, hogy mi van odakint? – kérdezem nem leplezve a még mindig az arcomra kiülő meglepettséget.

 - Persze… Hagrid már a karácsonyfának valót keresi a Nagyterembe – mondja Ginny, miközben Harry egy cuppanós puszit nyom a fülébe. – Hé, ne csináld ezt. Olyan… idegesítő – neveti el magát.

A fiú válaszra sem méltatja, inkább folytatja, ahol abbahagyta.

 - És te merre jártál éjjel? – címezi nekem a kérdést Lavender.

Erre Ginny is felkapja a fejét, és összeszűkült szemekkel kezd el méregetni.

 - Mi? Hogy én? – jövök zavarba a váratlan tudakolózástól. – Sehol…

 - Ahhoz képest elég hangos voltál, amikor elmentél… meg amikor visszajöttél, akkor is – mondja távolságtartóan.

 - Oh… - Próbálom összeszedni a gondolataimat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kitaláljak egy elfogadható hazugságot. - Csak elmentem lezuhanyozni.

 - Hajnali fél 1-kor?

 - Hát… ami azt illeti, a büntetőmunkám kicsit elhúzódott és csak addigra értem vissza.

 - Szólnunk kellene McGalagonynak erről – fűzi hozzá Harry, miközben Ginny a fejét tartja, nehogy még egyszer terrorizálni tudja rendhagyó csókjaival. – Piton nem dolgoztathat éjszakába nyúlóan.

 - Ugyan már – akadékoskodom. – Igazából én tehetek róla. Véletlenül elaludtam, és nem figyeltem az időt.

 - És Ronnal sikerült beszélned? – kérdezi Harry, még mindig hadakozva barátnőjével.

 - Hogy mi? Ronnal? Miért kellett volna beszélgetnem vele?

És hirtelen beugrik a büntetőmunkán látott álmom, majd az ígéretem.

Olyan távolinak tűnik az egész… mintha már több nap eltelt volna azóta. Pedig tegnap délután történt az egész. De Harry honnan tudhat erről? Ron még ezt is elmondta neki? Vagy együtt tervelték ki ezt az egész álmos dolgot? Hogyan hódítsuk vissza Hermionét, vagy mi? Na nem… ezt nem akarom elhinni.

 - Úgy volt, hogy tegnap este megvár a klubhelyiségben. Gondolom itt ült egész este. Reggel viszont már nem találtuk itt. Azt gondoltuk, hogy együtt vagytok – nyom el egy apró mosolyt. – de ezek szerint nem. Nem is láttad este, amikor itt rohangáltál?

 - Fogalmam nincs. Nem figyeltem, hogy ki üldögél a fotelekben. Nem láttam senkit. - Vagy csak nem figyeltem. És ha látott, vagy esetleg követett? Jaj, ne. Ha meglátott Malfoyjal bemenni a Szükség Szobájába, akkor nekem végem. – Megyek, megkeresem.

Felállok, és elindulok a portrélyuk felé. Zaklatottan járom a folyosókat, már szinte az egész épületet bejártam, mire rájövök, hogy ha nincs bent, akkor valószínűleg kint van. Lefutok a lépcsőkön, egyenesen ki az ajtón, mire megállásra késztet az arcomba csapódó jéghideg levegő. Gyorsan magam köré varázsolok egy láthatatlan meleget biztosító buborékot.

Így már nem is olyan elviselhetetlen a hideg.

Eltéríthetetlen léptekkel megindulok a tópart felé. Egyre több fiatalt pillantok meg hócsatázva, vagy hóembert építve a parkban.

Milyen kellemes időtöltés.

Ahogy egyre közelebb érek a célpontomhoz, lassítanom kell.

Nem akarom lerohanni.

Elfordulok balra, és az egyik fa mögött megpillantom a barna kötött sapkát, rajta sok kicsi R betűvel. Odasétálok a már ismerős padhoz, és szótlanul leülök mellé.

Ismerős. Mintha már egyszer átéltem volna. Ugyanígy kezdődött minden, és talán ugyanígy is fejeződik be. Vagy még csak most fog elkezdődni? Egy új szakasza az életemnek… és az övének is. Vagy az életünknek? Mindjárt kiderül.

 - Szia.

Nem válaszol. Pedig nem lenne nehéz. Látom, ahogyan vívódik, nem tudja, mit kellene tennie. De végül megszólal.

 - Szia.

 - Mióta ülsz itt? – kérdezem, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget. Nem a legjobb módja. Inkább csak figyelemelterelés. A boncolgatnivaló témába úgyis, mindenképpen váratlanul fogok belevágni. Mindig ez van. Valahogy fel kell hozni, de a legjobb, ha bele csapunk a közepébe. A felesleges időhúzásnak nincs értelme.

 - Már egy jó ideje – feleli nyugodtan.

Túl nyugodtan.

 - Beszélnünk kell… - kezdek bele, de ő félbeszakít.

 - Nem, Hermione… nem hiszem, hogy még van mit megbeszélnünk – mondja lemondóan.

Mint aki most akar mártírkodni. Nem fogja ezt csinálni. Nem engedem.

 - Én viszont hiszem… Nem tudom, hogy mit láttál az este, de biztosíthatlak, hogy nem történt semmi.

 - Észrevettél? És még így is…? – kérdezi undorodva.

 - Az igaz, hogy elég bonyolult kapcsolatom volt Malfoyjal – próbálok tárgyilagos maradni, és elmagyarázni a helyzetet, de nem tudom még meddig fogom bírni ezt az utálatos érzelemmentességet. -, de már vége. Lezártam.

 - Én… én nem gondoltam volna rólad ilyesmit. Hogy volt bőr a képeden ilyet művelni azzal a görénnyel? Ő… ő hogy tudta ezt csinálni? De hisz te egy… egy… ő meg egy…

 - Sajnálom, Ron. Nem tudom, mi üthetett belém. – Miért nem mondom, hogy megerőszakolt, kihasznált?? Akkor megtudna nekem bocsátani. De így nem megy… nem akarom elveszíteni, most hogy feladtam érte a… Mit adtam fel? Őt adtam fel majdnem. Ha nem kapok észbe, akkor soha nem lehetek boldog. Csak Ron tud boldoggá tenni. – Én ebbe nem akartam belemenni, csak aztán olyan rossz dolgok történtek, és nem volt senki mellettem, akire számíthattam volna.

Jaj, ne. Már sírok is. Miért van mindig az, hogy elsírom magam pont akkor, amikor a legjobban szükségem lenne a józanságra?

 - És ez szerinted elfogadható ok arra, hogy lefeküdtél vele? Egy Malfoyjal? Az ellenséggel! – hányja a szemembe a kegyetlen igazságot.

Bár szerintem nem ez bántja a legjobban. Az, hogy kivel már csak hab a tortán.

 - Ron, én…

 - Ne, ne is tagadd, hogy megtörtént. Hisz’ már egyszer a képembe ordítottad az igazságot. Nem emlékszel rá? Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy nem hazudsz. Csak akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy vele tetted meg. Hogy tehetted? Pont vele… amikor… én tényleg szerettelek.

 - Értsd már meg, hogy miattad hagytam ott! Nem akarok többé vele lenni. Csak egy botlás volt. Soha többé nem fog előfordulni, ígérem. – Már reszketek a sírástól, a kétségbeesettségtől.

Nem akarom elveszíteni most, hogy rájöttem mennyire szeretem. Tudom, hülye voltam, hogy kikezdtem Malfoyjal, és hogy valaha is azt hittem, tudnám szeretni. Lehet, hogy tudtam volna… de már választottam, nem akarok megint visszatérni a múltba.

 - Hermione, én nem tudom, hogy megtudnék-e neked bocsátani. Nekem ez túl sok.

 - Mit kellene mondanom, hogy meg tudd tenni?

 - Csak az igazat – feleli szemlesütve.

 - Ron, én… nem akartam. Sajnálom.

Egy ingatag mozdulattal feláll, és elindul a kastély felé.

Nem, ezt nem teheti meg. Nem hagyhat itt, csak úgy.

Elhomályosodik előttem magas, biztonságot nyújtó alakja. Meg-megrázkódik a vállam a görcsös sírástól.

 - Ennyi volt. Ennyi volt – ismételgetem magamban. Mint aki megőrült, úgy dülöngélek a padon előre-hátra. Majd hirtelen megállok, és felnézek az égre. A hófelhők egyre sűrűbben állnak, és egyszer csak elkezd hullani a hó. Mintha csak erre az égi jelre vártam volna, felpattanok a padról, és sebesen kapkodva a lábam, futok utána. Amint megpillantom újra kirajzolódó körvonalait, még jobban rágyorsítok.

 - Ron! – kiáltom utána. – Várj! Kérlek.

Megtorpan, és megáll. Kérdőn visszafordul, és megvárja, amíg odaérek hozzá.

Mit mondhatnék? Mit kellene tennem?

Csak az igazat.

 - Én… én szeretlek.

Látom, ahogyan felhúzza egyik szemöldökét, de az arckifejezését nem tudom leolvasni az arcáról. De ez érdekel most a legkevésbé. Odalibbenek elé, és félénken felnézek rá. Nem tol el magától.

Ez már jó jel.

Lehunyom a szemem, és minden kívánságom teljesül. Érzem lassan közeledő arcát, orrunk egy pillanatra összeér. Már tudom, hogy hazataláltam.

Végre, végérvényesen az övé vagyok. Hozzá tartozom. És ez soha nem fog megváltozni.

Újra érezhetem bársonyos illatát, ami végigsimít az érzékeimen, és nem hagy szabadulni tőle. Újra érzem, oly sok sóvárgás után, édes száját, amint érzékien simogatja enyémet. Megint érzem szempilláját arcomon, és egy kis nedvességet arcunkon egyesülve. Újra találkozott testünk-lelkünk, és örökre egybeforrt.

Óvatosan szétválnak ajkaink és boldogan csillogó szemébe nézek. Talán még egy-két kétséget rejtő folt elhomályosítja szembogarát, de már tudom, hogy nemsokára minden a régi lesz. Átkarolom a derekát, és egy apró csókot lehelek a mellkasára. Beletemetem az arcom a nyakába, és élvezem az újonnan jött tökéletes nyugalmat, amit nyújtani tud nekem.

Milyen ostoba voltam, hogy ezt elfelejtettem. Hogy voltam képes enélkül élni? Létszükséglet ez az állapot.

Szeretem.

Egy rövid örökkévalóság után elengedjük egymást, és némán megyünk be a kastélyba. Nem szólunk egymáshoz, de nincs is rá szükség. Az édes egymásra találást nem szennyezheti be holmi felesleges szó.

Békésen sétálunk vissza a klubhelyiségig, amikor rám tör egy furcsa, rossz érzés. Ron is megérzi hirtelen jött bizonytalanságom. Azonban mielőtt még rám emelhetné kérdő tekintetét, ő is rájön mi a kellemetlenség okozója. Draco sétál velünk szemben. Idegesen elkezd feszengeni mellettem. Látom, ahogyan ökölbe szorul a keze, majd kényszeríti magát arra, hogy újra visszaállítsa normál állapotába.

Nem akar idegesnek tűnni, de engem nem tud átverni.

Pár pillanatra én is átengedem magam a nyugtalanságnak, azonban rájövök, hogy nincs semmi okom tovább játszani a nagy szerelmest. Ugyanis már nem mozgat meg bennem semmit, nem vágyom kétes értelmű érintéseire, sem álgyengéd csókjaira.

Nincs rá szükségem, hisz itt van mellettem Ron. Már nem kell pasipótlék, mert megtaláltam az igazi férfit.

Draco alig észrevehetően megtorpan, habozik egy kicsit, majd mintha mi sem történt volna, töretlenül folytatja útját felénk. Másnak biztos nem szúrt volna szemet ez a kis kihagyás, azonban én elmondhatom magamról, hogy töltöttem vele annyi időt, hogy észrevegyem ezeket az apró jeleket. Nem olyan kidolgozott álca ez, mint amilyennek gondolja. Az arcán egy már jól ismert fintor suhan át, majd megint megkeményednek vonásai. Azok a vonások, amelyekért annyira oda voltam. Hófehér bőre most sápadtan, fénytelenül hívja fel magára a figyelmet. Ajkai kicserepesedtek, nem olyan élettel teli, mint amilyennek még este tűnt. Kezei túl gizdák, semmi férfias nincs benne. Egy szál szőr sem ékesíti, amitől legalább erősnek tűnhetne. Szemei semmitmondó színűek, haja pedig hiába kifogástalan.

Megváltozott.

Nem, nem rázta meg ennyire a szétválásunk. Mindig is ilyen volt. Csak túl sokat képzeltem bele. Azt hittem, ő az elérhetetlen, a szőke herceg, akire mindenki vár. De már rájöttem, hogy ez nincs így. Csak egy kiégett, szánalomra-méltó alak. Semmi tekintélye nincs, sem hatalma. Valaki a tömegből, akinek nincsenek érzelmei, nincs akarata, hogy szembeszegüljön azzal, ami megkeseríti az életét. Vagy bátorsága, hogy harcoljon. Akár a saját becsületéért, vagy csak a szerelemért. Ha csak a kisujját is megmozdítaná annak érdekében, hogy boldog legyen, már nem lenne ennyire… ennyire egyedül. Mert egyedül van. Nincs senkije. Nincs családja, aki törődne vele, sem barátai, akikkel megbeszélhetné a problémáit. És nincs szerelme, mert elriasztja őt maga mellől. Talán ha megtanították volna neki, hogy mik az élet igazi értékei, akkor már rég nem itt tartanánk…

Megkeresem Ron himbálózó kezét, és megfogom. Bátorítóan megszorítom picit, mire látom, hogy hüledezve rám néz. Rámosolygok, mire ő is erőt merít belőle, és bátran haladunk el Malfoy mellett. Ránk sem néz, nem szól hozzánk.

Én változtattam volna meg? Nem, nem hiszem. Csak nem hiszi el, hogy tényleg nincs rá szükségem, hogy csak így eldobtam magamtól, mert nekem egy véráruló kell. Egy igazi, tiszteletreméltó véráruló.

 - Mi volt ez? – kíváncsiskodik Ron még mindig kicsit fújtatva.

 - Micsoda? – kérdezek vissza mosolyogva.

 - Hát ez. – Int a fejével a háta mögé, Malfoyra utalva.

 - Már megmondtam. Te kellesz nekem.

 - Hát jó – egyezik bele. – Ha ez kell neked, akkor megkapod.

Játékosan elkapja a grabancom, majd egy barackot nyom a fejemre. Jól összeborzolja a már amúgy is eléggé kócos hajam, majd elkap, és egy csókot nyom a számra.

Egymást ölelve, közben halálra cukkolva a másikat, lépünk be a klubhelyiségbe.