Már csak Harry és Ginny kettőse található meg az egyik kanapéba süppedve eléggé félreérthető pozícióban. Jöttünkre hirtelen szétrebbennek, majd amikor nyugtázzák, hogy csak mi vagyunk azok, újra egymásnak esnek.

Leülünk velük szembe egy másik kanapéra, és amíg be nem fejezik, mi is váltunk pár röpke csókot.

 - Ti összejöttetek? – kiált fel Ginny, miközben próbálja lehámozni magáról Harry kezét.

 - Hogy mi? – lepődik meg a barát.

 - Ha úgy vesszük… igen – mondja Ron, és ezt bizonyítva megfogja a kezem, majd egy puszit nyom rá.

 - De te… te nem? – néz rám értetlenkedve Ginny.

 - Nem… és soha nem is – válaszolok ugyanolyan érthetően, mint amilyen a kérdés is volt.

Ron láthatólag érti, hogy miről volt szó, azonban Harry értetlenkedve felvonja a szemöldökét.

 - Akkor most már legalább ti is csatlakozhattok – teszi hozzá csak úgy, mellékesen.

 - Hülye – visít a fülébe Ginny, és ráugrik.

 - Jó, jó, csak vicceltem. Elég munka veled is elbírni – vigyorog Harry.

A lány leplezetlenül elpirul, és egy párnát nyom a fejébe, jelezve, hogy most már elég az árulkodásból.

 - Harry, van valaki fent? – utal Ron a szobájukra.

 - Nem, nincs. Menjetek nyugodtan – feleli, miközben azon erőlködik, hogy lerángassa magáról a párnát. Nem akar idő előtt meghalni.

 - Felmegyünk? – Áll fel, miközben felém nyújtja jobbját.

 - Igen – pirulok el, mire lehengerlően rám mosolyog.

Jaj, de szeretem ezt a mosolyt. Annyira hiányzott már. Ezért voltam olyan üres. Rá volt szükségem, nem másra. Hogy lehettem ilyen hülye?

Remegő lábakkal felállok, és belé karolok. Teljesen a hatása alá kerültem. Pedig még tényleg nem történt semmi.

Rálépünk az első lépcsőfokra, mire újra hatalmába kerít a régi, de mégis jól ismert érzés. Az izgatottsággal vegyített vágy. Alig bírom ki, hogy végre felérjünk, és rá vethessem magam. Belépünk az ajtón, majd óvatosan becsukja magunk mögött. Hogy ott mi történik, az már egy új élet titka. De annyi biztos, hogy együtt vágunk bele. Mert ez jár nekünk.