Hirtelen egy vérfagyasztó sikoly vágja ketté a küzdők nyögéseit, sóhajait. Odakapom a tekintetem, és látom, hogy Hermione zokogva borul a holttest fölé. Egy pillanatra összeszorul a szívem a látványtól, de aztán észbe kapok, hogy ki is fekszik ott a karjaiban. Egy pillanat múlva Potter velőtrázó kiáltása is odavonzza a kíváncsi tekinteteket.

Hihetetlen, hogy még itt, még a csata kellős közepén is mindenki érdeklődve figyeli az ilyesfajta eseményeket. Miért nem védik a nyomorult kis életüket? Miért hagyják, hogy megzavarja őket bármi is a koncentrálásban?

Kipirosodott arccal, bosszúvágytól csillogó szemekkel küzd tovább, azonban már nincs mitől tartania. Bekövetkezett az, ami eddig elvonta a figyelmét. Most már tud összpontosítani, nem engedi, hogy bármi is lanyhítsa a figyelmét. Összeszedi az összes erejét, amit eddig elrejtett valahol a tudata legmélyén, és már egyetlen átkot sem ront el. Azonban most én kezdek el kicsit lazítani.

Már fáradok.

Álmatagul ugrálok el a fénycsóvák elől, némelyik meg is sebesít. Látszik rajtam, hogy már nem érdekel a végkifejlet. Megjelenik az arcomon a fájdalom.

Tudom, hogy az elvesztegetett időt bánom, a sok titkos találkozót, hogy nem mertük felvállalni egymást. Soha nem tettük meg a tőlünk telhetőt a kapcsolatunkért, a boldogságunkért.

Soha nem tettem érte semmit. De most már késő.

A szemem sarkából látom, ahogyan Hermione kényszeríti magát a felállásra. Ingatag lábakon elkezd a párbajozó párosunk felé bicegni.

Mit akar itt? Még a végén megsebesül!

Minden olyan gyorsan történik… Egyik pillanatban még Hermione botladozik felénk, utána egy lemondó, de szeretetteljes mosolyt küldök felé, leeresztem a pálcát tartó kezem… Feladtam.

Majd’ leesik az állam a meglepettségtől.

Hogy történhetett ez? Ez a mondat. Jól hallottam? És biztos, hogy én mondtam? Szent Merlinre! Tényleg feleségül kértem?

Azonban egy teljesen más esemény félbeszakítja a gondolatmenetemet. Potter izzóan ördögi szemét rám emeli, és rögtön elkiáltja magát.

Nem kímél. Rám küldte a halálos átkot.

…

Hermione elém ugrik, próbál menteni.

De minden próbálkozása ellenére eltalál.

Őt is.

Együtt zuhanunk a csábító mélységbe, ahol végre egymáséi lehetünk.

Már csak annyit látok, hogy őrjöngő gyilkosunkat Lupin próbálja lefogni.

Letaglózva hátrálok ki a már időközben megjelent ajtón a sokkal otthonosabb, nyirkos folyosóra.

Szédülök…

Egy pillanatra elmosódik előttem a félhomállyal fedett helyiség, megbillenek, és muszáj megkapaszkodnom a falba, nehogy összeessek. Remegő kezemmel letörlöm izzadt homlokom, majd mélyet lélegzek.

Ez így nem mehet tovább. Miért hoz ki belőlem ilyen érzéseket? Nem ragaszkodhatom hozzá ilyen erősen. Csak egy egyszerű fruska. Nem szabad hozzá kötődnöm. De mégis mi volt az az egyszerű leánykérés ott, a csata kellős közepén?? Hogy változtathatott meg ilyen mértékben? Amit belém nevelt apám, nyomtalanul eltűnt? Szembeszegültem a családommal? Ez egyszerűen elfogadhatatlan. Egy mocskos kis sárvérű kedvéért? Nem válhatok ilyen tutyimutyi ficsúrrá. Nem szégyeníthetem meg a családom!

Felegyenesedem, kihúzom magam, és már éppen indulnék vissza a hálókörletbe, amikor újfent megsérti a fülem az a kibírhatatlan ajtónyikorgás. Odasandítok, és egy sokkal hívogatóbb környezetbe enged betekintést.

Győzött a kíváncsiság.

Alighogy átlépem a küszöböt, máris csapódik be mögöttem az ajtó, és ugyanolyan gyorsasággal szívódik is fel.

Madarak őrjítő szimfóniája tör utat kegyetlen gyorsasággal az elmémbe, majd egyenes úttal rohamozza meg valami a tüdőm, és árasztja el friss tavaszi levegővel. Odasétálok a közeli tóhoz, leguggolok, és belemártom a kezem. Gyengéden végigsimítok a víz felszínén, majd jólesően megtörlöm az arcom a jéghideg, hűsítő folyadékkal.

Néhány pillanat múlva megpillantom újfent fekete talárba burkolózott alakom, sietősen felpattanok, majd követem.

Már ideje volt jönnie.

Fák, bokrok rejtekében haladunk. Néhol vidáman kergetőző mókusok játékát, vagy újszülött rókákat tanítgató vérszomjas anyával keresztezzük utunkat.

Milyen idilli hely. Olyan csendes, és békés minden. Szeretnék egyszer ide visszalátogatni.

Hirtelen kitágul a pupillám, és rájövök, hogy mit is gondoltam az előbb.

Tényleg ezt jelentené a sors? Akaratom ellenére már döntöttem? Vagy volt egyáltalán lehetőségem dönteni?

Hamarosan elérünk egy kellemes tisztást, melynek közepén egy fehér sátor terül el. A sátor előtt székek tömkelege várja, hogy a nemsokára megérkező vendégek elfoglalják helyüket. Virágzó bokrok veszik körbe, amik egy kis csintalanságot csempésznek a jelenlévők kedvébe. Már indulnék le az enyhe lejtőn a sátor felé, amikor észreveszem, hogy jövőbeni énemnek esze ágában sincs arra menni. A fák takarásában, a jótékony sötétségben megkerüljük a rétet, és amikor már teljesen úgy érzem, hogy eltévedtünk, elkezdenek ritkulni a fák, és megpillantom a sátor hátulját. Közelebb lopózunk hozzá, majd a kis átlátszó műanyagablakokon keresztül látom, amint egy hihetetlenül szép nőt zsongnak körbe méh módjára a feltételezett rokonok. Mindenfele szépítő bűbájok repkednek, amiknek hatására csak egyre jobban fénylik ez az égi tünemény. A szemeim is fennakadnak, amikor felismerem a körülugrált nőt.

Hermione az.

Milyen szép… Most nem csúfítják el sirató könnyek az arcát, nem piszkos, nem megtört, hanem boldog. Igazán boldog.

Egyik pillanatról a másikra eltűnik a sok felesleges nőnemű lény a helyiségből, és azon veszem észre a mellettem kukucskáló énemet, hogy elkezd pisszegni.

Micsoda szánalmas jelenség. Egy Malfoy bujkálni kényszerül. Vagy inkább csak nincs mersze szembenézni az ellenséggel. Hallatlan…

A nő megfordul, de nem vesz észre. Azt hiszi, csak káprázik a füle, azonban a harmadik pisszegésre közelebb jön az ablakhoz, és végre felfedezi, hogy ki is áll vele szemben. Felhúzza a szemöldökét, már szinte leesik az álla.

De még így is gyönyörű. Nyakának vonala hívogatóan kiáltozik csókjaimért, illata kábítóan hat rám, és maga az egész nő egyszerűen tökéletes. Feldúlva elfordul, majd visszasétál a helyére. Próbál tudomást sem venni rólam, de tudom, hogy rettenetesen felzaklatja a jelenlétem. Megkísérlek egy kicsivel hangosabb jelzést, hogy jöjjön vissza. Mindenképpen beszélni szeretnék vele.

Bosszúsan visszasétál, majd kijön egy abban a pillanatban odavarázsolt ajtón. Alig tudok szóhoz jutni a látványtól. Csak tátogok a meglepettségtől.

Miért van rajta menyasszonyi ruha?

 - Mit keresel itt? – teszi fel a kérdést, miközben karjait távolságtartón összefonja melle alatt.

Még felbiggyesztett ajkakkal is rettentő kívánatos jelenség.

 - Csak még egyszer, utoljára látni szerettelek volna – alázkodom meg előtte talán életemben először.

 - Készülsz valahova? – kérdezi nem leplezve kíváncsiságát.

 - Szolgálataimat intézem a Nagyúr számára – felelem hivatalosan.

 - Értem – mondja kicsit elveszve a gondolataiban. – Még valami?

 - Nem, nincs.

 - Akkor megyek vissza. Még készülődnöm kell. Tudod, ma van az esküvőm – feleli sürgetve.

 - Igen, tudom. Nem is akarlak tovább feltartani, csak még egy valamit, ha szabad…

Meg sem várom a válaszát, közelebb lépek hozzá, magamhoz húzom, és egy leheletnyi csókot nyomok az ajkaira. Egy pillanatra gyengéden átölelem a derekát, majd ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan elloptam utolsó hajadon csókját, elengedem. Látom, hogy csak egy pillanattal később eszmél fel. Dobálná hozzám válogatott szidalmait, azonban nem engedem neki. Megfordulok és hevesen dobogó szívvel otthagyom. Hermione csak áll, és fortyogva bámul utánam. Ha tehetné, az első útjába kerülő kővel megdobna, de annyira letaglóztam, hogy képtelen megmozdulni. Csak tátog, mint egy partra vetett hal.

És ami azt illeti, én is ugyanezt teszem.

Nem tudom, hogy maradjak, vagy menjek. Annyi kérdés kavarog a fejemben. Vajon kivel köti össze az életét? Weasley… Hát persze. Ki más? Hisz’ miatta utasított vissza, vagy legalábbis próbált visszautasítani megannyi alkalommal.

Döntöttem…

Itt hagyom Hermionét, és az új életét. Nekem innentől már nincs semmi közöm hozzá.

Elindulok a már az erdő rejtekében járó énem után, mire hirtelen megjelenik mögöttem az ajtó.

Elmélázva lépek vissza a folyosóra.

Újra hatalmába kerít az a bizonyos sejtelmes érzés, amikor minden pillanatban legszívesebben a hátam mögé néznék, mert úgy hiszem, követ valaki.

Nem bízom már a szobában. Túl valószerűtlen jövőképeket mutatott meg az eltelt fél órában.

Néhány perc múlva elérem a folyosó végét, és csendesen kilépek a Szükség Szobájából. Körülnézek, de senkit nem látok a sötétben. Már éppen indulnék a pince felé, amikor egy ismerős alak jelenik meg előttem, kicsit feszengve.

Hogy kerül ide? Miért jött el mégis?

 - Késtél – mondom mogorván.

 - El sem akartam jönni – feleli, csak hogy visszavágjon valami ostobasággal.

Tudja, hogy nem hat meg.

 - Akkor minek jöttél? – kérdezem.

Azt mondja, beszélni akar velem.

Mégis miről beszélhetnénk? Az élete előre el van rendezve. Nincs beleszólásom. Sőt mi több, neki sincs.

Eleresztek egy gúnyos mosolyt, majd újra felöltöm a szokásos arckifejezést.

 - Na, akkor bemegyünk, vagy itt akarod lezavarni? – Túl lekezelő. Nem beszélhet így velem! Mégis hogy képzeli?

Elé lépek, pont úgy, ahogyan néhány perce. De most nem lélegzet-visszafojtott csókot adok neki, hanem erősen magamhoz ragadom. Végigsimítok a combján éreztetve, hogy velem nem packázhat.

 - Nekem itt is tökéletes – súgom a fülébe bárgyún mosolyogva.

 - De nekem nem – feleli idegességtől remegő hangon.

 - Mégis mit számít egy sárvérű akarata? – Miért hoz ki mindig a sodromból?

Dühösen ellököm magamtól, majd meggondolatlanul lekeverek neki egy pofont.

Nincs visszaút.

Érzem, hogy kezdem túllépni azt a bizonyos határt, de ha egyszer felbosszant, akkor viselje a következményeit. Újfent hozzásimulok, megmarkolom a haját, és szemügyre veszem forró nyakszirtjét. Elkap a hév, és birtokba veszem. Elhajolok tőle, majd próbálom meggyőzően megfenyegetni. De nem nagyon tapostam a lelkébe, vagy csak nem mutatja ki, mert a Szükség Szobájának kinyitására utasít. Hiába, nem ellenkezem. Elengedem, majd elkezdek járkálni a csupasz kőfal előtt.

 - Na mi lesz? Foglalj helyet – kínálom hellyel, egy kacér kacsintás kíséretével. – Vagy nem beszélgetni jöttél?

 - De, hogyne – válaszolja megilletődve. Helyet foglal, majd érdeklődve vizslatja a szoba berendezését.

Olyan elvarázsolt, olyan különleges. Miért nem azt érzem vele szemben is, amit a többi jelentéktelen nővel? Miért nem használtam ki? Miért volt rá szükségem újra, és újra? Nem bírom tovább…

Megérintem karját, majd gyengéden végigsimítok egészen az ujja hegyéig. Kicsit megborzong, de nem ellenkezik. Oldalra hajtja a fejét, és úgy élvezi tevékenységem. Felállok, majd fölé hajolok. Átöleli a nyakam, így követelve a további érintésem. Odahúz magához, és már épp egy csókkal temetném be ajkát, amikor kinyitja a szemét. A tekintetét egyenesen rám szegezi, majd ellök magától.

Megint.

Hát jó. Akkor kénytelen vagyok váltani.

 - Szóval így állunk? Csak szerelemből tudod „azt” csinálni? – kérdezem gúnyosan, kiemelve a legfontosabb szót.

Lebukott.

Elpirult.

Azt hiszem, máris enyém a főnyeremény.

 - Szóval szerelmes voltál belém – állapítom meg.

Ez még nekem is új. Komolyan szerelmes lett volna? Olyan naiv. De hisz’ már múltkor világosan elmagyaráztam neki, hogy közöttünk nem lehetne semmi, még akkor sem, ha akarnám. Ezek szerint nem értett a szép szóból. Miért nem tanult az eddigiekből? Miért nehezíti meg a dolgom?

Próbálja tagadni a tagadhatatlant.

Muszáj elidegenítenem magamtól. Akkor talán könnyebb megtenni. Nem mellettem a helye, hanem Weasley mellett. De előbb még…

 - Ha nem szerettél, akkor most is csinálhatjuk „azt”. - … egyszer, utoljára.

Suttogok a fülébe, próbálom meggyőzni, sikertelenül. Megint eltaszít magától.

 - Hát jó, akkor beszélgessünk – adom meg magam.

Majd utána, sort kerítünk arra is.

Leül az előbb ostromolt foteljébe, én pedig lehuppanok a vele szemben levő kanapé közepére.

- Csak egyetlen kérdésem lenne, amire szeretném, ha az igazat válaszolnád – kezd bele enyhén remegő hanggal.

 - Ez bizony nehéz kérés -  felelem sejtetően.

 - Mit akarsz tőlem? – szegezi nekem a kérdést.

 - Tőled? – Hogy mit akarok tőled? Mindent. A tested, a lelked. A mosolyod, bánatod, könnyeid, izgatottságod, szereteted, félelmed. Mindent, amit adni tudsz. Minden érzésedet, amit másnak szánsz. Minden egyes pillantásod, érintésed, gondolatod. Minden kell, ami te vagy. – Semmit… Te vagy az, akit akarok! – vallom be legféltettebb titkom.

Teljesen letaglózva érzem magam. Most, hogy kimondtam ténylegesen valósággá vált. Hagyom, hadd rohamozzanak meg az eddig ismeretlen érzések. Hagyom, hogy teljes valójában elárasszák a testem minden kis rejtett zugát. Idegesen beletúrok a hajamba, majd a lábammal kezdek el dobolni a padlón.

Mit csinálok? Szedd már össze magad! Egy Malfoy nem nézhet ki így! Nem tehetem ezt… Ez nem én vagyok… Ez nem lehetek én.

 - Komoly választ szeretnék hallani. Miért játszol még mindig velem? – kérdezi alig hallhatóan.

Nem hisz nekem. Nem is csodálom. Melyik épeszű nő hinne nekem azok után, amit elkövettem ellene?

 - Azt mondod, komoly választ szeretnél? – felcsillan a szemem. Muszáj kimagyaráznom magam.

Elhitetem vele a már régi mesét, hogy ez a véremben van, és élvezem ha én vagyok a felelős mások szenvedéséért.

- Volt ebben valaha is több szimpla gyűlöletnél? – teszi fel az utolsó kérdést reménykedve.

Mit tettem? Hazudtam neki még most is. De nem kockáztathatok. Ez lesz a legjobb mindkettőnk számára. Elég, ha egyedül én hordom a vállaimon ezt a terhet.

- Ne nevettess, Granger! Hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszedbe? Nézz már magadra. Egy Malfoy nem érez semmit szánalmon kívül egy közönséges mugliivadék iránt. Röhej… - nevetek erőltetetten.

Próbálom elrejteni az igazi érzelmeimet.

Érzelmek? Tényleg kijutott nekem is belőle?

Szomorúan feláll.

Ő már végzett velem.

Elindul az ajtó felé, hogy végleg búcsút vegyen tőlem.

Nem engedhetem csak így el.

Felugrok a kanapéról és utána eredek. Megragadom a derekát, és magamhoz húzom. Felém fordul, és mint ahogy az meg van írva, találkozik a tekintetünk.

Olyan régen éreztem már ezt a békességet. Egyedül ő tudja nekem megteremteni ezt a nyugalmat, amire annyira szükségem lenne. Mellette nem kell szégyenkeznem, mellette akár magamat is adhatnám. Hányszor csúszott véletlenül félre a maszkom, ami őt egyáltalán nem zavarta, sőt… Még többet akart belőlem, amikor elvétve találkozhatott egy-egy eltévedt igaz tettemmel, vagy pillantásommal. Most viszont itt tartom, valószínűleg utoljára, a karjaimban, és nem kérek tőle mást, csak még egyszer azt a felejthetetlen érzést, amivel mindig is megajándékozott. Csak az a baj, hogy eddig nem vettem észre, eddig nem érdekelt, csak a magam kielégülése volt a cél. Miért vesztegettem el azt a rengeteg időt ilyen kicsinyes dolgokra? Miért nem próbáltam meg boldoggá tenni? Miért taszítottam el magamtól rögtön?

 - Te is tudod, hogy akarod – suttogom.

Próbálok rá hatni.

Tudom, hogy már nincs semmi esélyem, de szeretnék még egy utolsó estét vele tölteni. Nem szeretném elengedni búcsúajándék nélkül.

Óvatosan megcsókolom.

Elkezdem ízlelgetni, harapdálni ajkait. Azonban akadályba ütközik nyelvem. Kénytelen vagyok kicsit bevetni erőszakos énem, hogy utat törjek. Érzem, hogy nem volt felkészülve erre a pillanatra. Teljesen váratlanul érte. De végül engedi, hogy tovább folytassam utam.

Gyengéden végigsimítok sebezhető nyelvén, majd oltalmat ad az enyémnek.

Befogadja, ápolgatja, gondját viseli.

Körüljárjuk egymást, ízlelgetve a másikat, mint akik most csókolóznak először.

Érzem, hallom, hogy már vége.

Lehet, hogy most volt az első igazi, őszinte csókunk… Olyan, amelyiket mindkettőnk ugyanolyan őszintén, szeretettel telve adott a másiknak. De tudom, hogy vége. Már nem lehet közöttünk semmi.

Lassítok a tempón, majd elengedem.

Végleg.

Elválnak ajkaink.

Még egyszer, utoljára belenézek melegbarna szemeibe, és egy igazi, Malfoy-mentes mosollyal jutalmazom bátorságát, hogy nemet mondott nekem. Akármennyire fájdalmas, akkor is becsülendő dolog. Ha Weasleyt szereti, akkor menjen hozzá, én nem akadályozom meg benne.

Egy lépést hátrálok, majd elfordulok tőle.

Nem szeretném, ha gyengének látna.

Kicsit megilletődve bámulok magam elé, de az évekkel ezelőtti bánat már rég elmúlt.

Megtanultam, hogyan kell elbúcsúzni a fontos dolgoktól, úgy, hogy még az elvesztett személynek se tűnjön fel ez a mély csorba, amit ejtett rajtam. Nem dönthettem másképp. Így mindenki jól járt.

Hermione boldog feleség, aki szeretetben neveli gyermekeit, és minden hétvégén teadélutánt tart a barátainak.

Weasley is boldog, mert egyetlen szerelme úgy döntött, hogy vele köti össze az életét.

Potteréknek sincs kivetnivalójuk, hisz’ még most sem tudnak a mi kis románcunkról, és így nem kell szégyenkezniük Hermione miatt.

Apám is elégedett lehet, mert Malfoyhoz méltó feleséget vettem el, aki igazán kellemes társaság.

És persze Dolosia is sokat köszönhet nekem. Beházasodhatott egy ilyen nagynevű családba, kihasználhatja a sokrétű előnyöket, amiket ez a név ajándékoz neki.

Scorpius pedig megtisztelve érezheti magát, hogy tovább örökítheti a család jó hírét.

Kell ennél több?

Mindenki elégedett az életével, de ha ehhez az én sorssal való megbékélésem szükséges, akkor bele kell nyugodnom. Nem hozhatok szégyent azokra, akik mindig is mellettem álltak.

Nem szégyeníthetem meg apámat, aki olyan nagy gonddal nevelt fel.

Nem voltam képes rá. És most sem cselekednék másként, mert egy Malfoynak ennyi jár. Fényűzés, csodálatos feleség, elegancia, arisztokrácia, és mindez cseppnyi érzelem nélkül.

Azt veszem észre, hogy Scorpius már a Roxfort Expressz ablakán dugja ki a fejét, hogy gyerekes naivitással köszönjön el tőlem, és induljon el egy egészen más világ kapuja felé. Nevetve integet felém, mire én búcsúzásképp biccentek egyet felé, majd hirtelen eltűnök a szemei elől.

Hiába… Itt kezdődik minden, és ez alól ő sem lehet kivétel.

***VÉGE***

*Dolosia – Latin eredetű női név

(dolosa – álnok,

dolosus – ravasz,

dolositas – megtévesztés, csalás)